Ez nem az a fajta beszélgetés volt, amit habos cappuccino fölött szoktak lefolytatni.
– Nem tudtam, hogy maga… hogy ő nős – hadarta, kapkodva szedve a levegőt. – Esküszöm. Azt mondta, már válik. Hogy hónapok óta külön élnek, és csak az aláírások hiányoznak.
Persze, hogy ezt mondta. Tankönyvi hazugság. Még csak nem is próbált eredetinek tűnni.
– És ezt elhitte? – kérdeztem, halvány, fagyos mosollyal.
Az ujjai görcsösen összegyűrték a szalvétát.
– Én… igen. Aztán… – elakadt. – Aztán véletlenül kiderült az igazság. Nálam felejtette a telefonját, és az anyja írt neki. Gratulált az évfordulójukhoz. Az esküvőjük napjához.
Évforduló. Tíz év. Ő megfeledkezett róla. Aznap sem hívott fel, nem írt egy sort sem.
Én viszont emlékeztem. Otthon ültem egyedül, néztem a csokrot, amit saját magamnak vettem, és vártam a hívást. Ami soha nem érkezett meg.
– Miért meséli ezt el nekem? – szólaltam meg halkan. – Sajnálatot vár? Vagy feloldozást?
– Nem! – felkapta a fejét. A szeme vörös volt, gyulladt. – Csak… el kellett mondanom valakinek. Nincs kinek. Ő pedig…
Megtorpant, láttam rajta, mennyire nehéz kimondania.
– Van még valaki. Nem csak velem volt egyszerre.
Csend lett. Nem lepődtem meg. Egyáltalán nem. Bólintottam, mintha csak annyit közölt volna, hogy esik az eső.
– Honnan tudja?
– Először véletlenül hallottam, amikor időpontot egyeztetett telefonon… aztán utánamentem. Tegnap. Egy étteremben voltak. És ő… ugyanúgy ölelte meg, mint engem.
Sírt. Hangtalanul. A könnyei lefolytak az arcán, elkenve a sminkjét. Én néztem őt, és kerestem magamban valamit. Dühöt. Kárörömöt. Sajnálatot.
Semmit nem találtam.
Üresség volt bennem.
– Szerinte visszamegy magához? Vagy most már a másikkal marad? – kérdezte zokogva. – Most, hogy én kilépek?
Felnevettem. Röviden, keserűen.
– Nem. Ezt már megpróbálta.
Két héttel korábban történt. Éjjel jelent meg. Részegen. Csengetett, dörömbölt, kiabált az ajtón keresztül hibákról, újrakezdésről, második esélyről.
Nem nyitottam ajtót. A másik oldalon álltam, és hallgattam, ahogy lecsúszik a fal mellett, ahogy zokog, ahogy könyörög.
Aztán csend lett.
Reggelre eltűnt.
– És maga mit tett? – remény csillant a tekintetében, mintha tőlem várná a megoldást.
– Semmit – feleltem, és felálltam. – Pontosan semmit. Mert többé nem az én gondom. És jó eséllyel nem az öné sem, ha elég esze van.
Az ajtó felé indultam.
– Várjon! – ugrott fel. – És… hogyan tovább? Így élni, ezek után?
Megfordultam. Ránéztem erre a piros ruhás lányra, aki még hitt a mesékben és az ígéretekben. Aki azt gondolta, a szerelem mindent legyőz.
Ahogy én is régen.
– Megtanulja – mondtam. – Vagy összeroppan. Más út nincs.
Még aznap este írt nekem. Egy hosszú üzenetet. Bánatról, megbánásról, újrakezdésről, arról, hogy végre rájött: én vagyok az egyetlen. Olvastam a sorait, és azon gondolkodtam, hány ilyen vallomást küldhetett már el másoknak, és hányat fog még elküldeni ezután is.