Valahol mélyen bennem még ott lappangott a düh, de már nem uralta a gondolataimat. Mintha lassan elcsendesedett volna, háttérbe húzódott. A helyére valami egészen más költözött: éles tisztánlátás. Nem meleg, nem vigasztaló. Hideg és kemény, akár a vékony jégréteg az őszi pocsolyák tetején, ami bármelyik pillanatban megvághatja az ember ujját.
Péntek este volt, vacsoránál ültem vele szemben, amikor megszólaltam.
– Beszélnünk kell – mondtam, olyan hangon, amely még engem is meglepett.
Felnézett a tányérjából. A tekintete óvatos lett, feszült, mint egy vadé, amely megérzi a veszélyt, mielőtt meglátná.
– Miről?
– Rólunk.
A csend elnyúlt közöttünk. Túl hosszúra. Kellemetlenül.
– Figyelj, ha megint arról van szó, hogy keveset vagyok itthon…
– Nem erről.
– Akkor miről?
Néztem őt. Ezt az idegen férfit, akinek az arca mégis annyira ismerős volt. És közben belül ordítottam magammal: mondd már ki! Mondd el, hogy mindent tudsz! Követeld a magyarázatot! Borítsd fel az asztalt, csinálj jelenetet!
De nem tettem. Ehelyett egészen halkan, szinte nyugodtan megszólaltam:
– El akarok válni.
Megdermedt. A villa a levegőben maradt, félúton a szája felé.
– Tessék?
– Válni akarok. Beadom a válókeresetet.
– Te… ezt komolyan gondolod?
Bólintottam. És ekkor történt valami, amire egyáltalán nem számítottam. Nem tiltakozott. Nem kérdezte meg, miért. Nem próbált győzködni, nem könyörgött, nem kapaszkodott belém. Csak nagyot sóhajtott. Megkönnyebbülten.
– Rendben – mondta halkan. – Valószínűleg így mindenkinek jobb lesz.
Mindenkinek? Neki? Annak a nőnek? Nekem biztosan nem. Mégis elmosolyodtam. Akkor értettem meg: vége a játéknak. Függöny. A taps már nem nekem szól, és én végre leléphetek a színpadról.
Egy hét múlva elköltözött. Akkor pakolta össze a holmiját, amikor nem voltam otthon. A hűtőn hagyott egy cetlit:
„A kulcs a polcon. Hívjuk egymást a papírok miatt.”
Ennyi.
Tíz év házasság egyetlen sorban elfért egy papírfecnin.
Ott álltam az üres lakásban, és hallgattam a csendet. Az igazi csendet. Azt, amelyben nincs léptek zaja, nincs megszokott hang, nincs hazugság.
A barátnőm minden nap hívott.
– Hogy vagy? Bírod? Menjek át?
– Jól vagyok. Tényleg.
– Hazudsz. Ilyesmi után senki sincs jól.
De nem hazudtam. Valóban nem fájt. Furcsa, igaz? Elvileg szét kellett volna szakadnom belül. Kínzó ürességet éreztem volna. Ehelyett… semmi. Mintha valaki kivette volna a szívemet, és elfelejtette volna visszatenni.
Csakhogy az üresség helyet csinált. Valami másnak. Valami újnak. Az életnek.
Eltelt egy hónap.
Felújítottam a hálószobát. Kékre festettem a falakat. Ő ki nem állhatta a kéket. Mindig azt mondta, túl hideg szín.
Én viszont szeretem.
Egyik szombaton, amikor egy kávézóban ültem, üzenetet kaptam tőle. Attól a nőtől. A barna hajútól, a piros ruhás alakból lett valóságtól. Valószínűleg tőle szerezte meg a számom.
„Elnézést, szeretnék beszélni önnel. Fontos.”
Sokáig bámultam a kijelzőt. Töröljem? Letiltsam?
Aztán mégis válaszoltam:
„Rendben. Hol és mikor?”
Mert hirtelen kíváncsi lettem. Mit akar mondani? Mit mesélt neki rólam? És ami a legfontosabb…
Tudja-e, hogy már vesztett? Mert aki egyszer elárul, az újra megteszi. Mindig.
Ugyanabban a kávézóban találkoztunk. Abban, ahol akkor, az esőben megláttam őket együtt. Sors fintora vagy kegyetlen gúny – nem tudom.
Ő érkezett előbb. Az ablaknál ült, idegesen gyűrögette a szalvétát. Amikor beléptem, összerezzent. Azonnal felismert.
Közelről fiatalabbnak tűnt. Talán három-négy évvel. Vagy öttel. Gondosan sminkelve, drága táskával. Szép volt. De… átlagos. Olyan, mint sok ezer másik nő.
– Köszönöm, hogy eljött – remegett a hangja.
Leültem vele szemben. Nem szóltam. A pincérnő hozta az étlapot, de én csak megráztam a fejem.