Automatikusan ütöttem be a számot, az ujjaim remegtek, alig találták el a gombokat. A gyomrom görcsben volt. Ő pedig ott ült, egy kávézó üvegfala mögött… átölelte őt. Egy sötét hajú nőt, vörös ruhában. Úgy szorította magához, ahogyan engem már nem szorított jó ideje. Mennyi is volt az? Egy év? Kettő?
– Hol vagy? – kérdeztem.
– Hogy hol? Az irodában, persze – a hangja nyugodt volt, megszokott, mintha a világon semmi különös nem történne. – Elúsztunk a projekttel. Valószínűleg tizenegyig bent ragadok.
A háta mögött a nő felnevetett. Hátradöntötte a fejét, a haja végigcsúszott a vállán. Ő pedig ránézett… Ahogy nézett rá. Régen rám nézett így.
– Értem – mondtam, és megszakítottam a hívást.
A pincérnő bort tett eléjük. Vöröset. Ő sosem ivott vörösbort. Mindig azt hajtogatta, hogy megfájdul tőle a feje, hogy ki nem állhatja. Most mégis felemelte a poharat, és mosolygott.
Az utcán álltam, mozdulatlanul. Néztem őket. És tíz év házasság után először fogalmam sem volt, mi legyen a következő lépés.
Bemegyek? Jelenetet rendezek? A poharat az önelégült arcába vágom? Vagy…
Vagy egyszerűen elsétálok?
Eleredt az eső.
Fél kilenc körül értem haza. Ázottan, átfagyva. Leültem a konyhában, bekapcsoltam a vízforralót, majd rögtön ki is kapcsoltam. Inkább töltöttem magamnak az ő whiskyjéből. Egy hajtásra lenyeltem, köhögtem tőle.
Egyetlen gondolat zakatolt bennem: hányszor? Hányszor hazudott az irodáról, a határidőkről, az értekezletekről? Hányszor főztem vacsorát, vártam rá, és hittem el az átkozott üzeneteket: „Későn végzek, ne várj.”
És közben már hozzászoktam. Egyedül feküdtem le, egyedül ébredtem, egyetlen bögrényi kávét főztem… magamnak. Mert ő már elment. Korán. Egy újabb „fontos találkozóra”.
Borzasztóan elfáradtam a hitben.
A whisky végigégette a torkomat, de újratöltöttem a poharat. Ránéztem a telefonomra. Írjak neki? Mondjam meg, hogy tudom? Hogy láttam?
Nem.
Hajnal felé ért haza. Nem aludtam. A nappaliban ültem, és a világosodó eget figyeltem.
– Miért vagy fenn? – bűntudatosnak tűnt. Gyűröttnek. Idegen parfüm szaga lengte körül.
– Nem jön álom a szememre – válaszoltam, felé sem fordulva. – Kérsz kávét?
– Nem, inkább ledőlök pár órára.
Elment mellettem. Meg sem állt. Régen mindig adott egy puszit a fejem búbjára. Akkor is, ha dühös volt vagy kimerült – akkor is.
Most elhaladt mellettem. Mintha egy bútordarab lennék.
Megittam a teámat, és belém hasított a kérdés: mikor váltam azzá ebben a lakásban? Egy kanapévá, amin kényelmes ülni? Egy hűtővé, ami mindig tele van? Egy mosógéppé, ami csendben elvégzi a dolgát? Mikor történt ez meg?
A következő három napban szerepet játszottam. A tökéletes feleségét, aki semmit sem sejt. Reggelit készítettem, mosolyogtam, érdeklődtem a munkájáról.
Ő pedig mesélt. Projektek, megbeszélések, egy új ügyfél Pécsről… Hazugság hazugság hátán, könnyedén, megakadások nélkül. Mintha egy évtizede gyakorolná.
Akkor értettem meg: ő már rég nem velem van. Testben igen, ott fekszik mellettem. De valójában?
Nincs jelen.
Csütörtök este kinyitottam a laptopját. A jelszót tudtam – az esküvőnk dátuma volt. Szép kis irónia.
Az üzeneteik… ígéretekkel voltak tele. Közös tervek, jövőről szőtt mondatok. „Hamarosan mindent elrendezek.” „Már nem sokáig kell várnod.” „El fogom mondani neki.”
El fogja mondani.
Nekem.
A feleségének.
Lehajtottam a laptop fedelét, és… nem sírtam. Egyetlen könny sem jött. Mintha elfogytak volna. Mintha bennem valami végleg elnémult volna, és csak egy hideg, tiszta csend maradt volna utána.