A lakatos némán, kőarccal figyelte az egész jelenetet, mintha csak egy rosszul megrendezett színdarabot látna.
Erzsébet Halász hirtelen megindult felém, és kétségbeesetten próbálta kitépni a kezemből a bőröndöt. A drága, fojtogató parfümje azonnal megcsapta az orromat. A tekintetében nem pusztán harag izzott, hanem pánik is — annak az embernek a rémülete, aki érzi, hogy kicsúszik a kezéből az irányítás.
— Add ide! Hazudsz! Minden szavad hazugság! Nem szeret téged, csak megszán! — sipította.
Egy hirtelen mozdulattal magam felé rántottam a bőröndöt. Nem számított rá: elvesztette az egyensúlyát, megcsúszott a szétszóródott iratokon, és tompa puffanással leült a padlóra. Nem fájt neki igazán, de megalázó volt. Szánalmas. Ott ült a parkettámon, makulátlan kabátban, és egyetlen pillanatra nem volt több zavart, idős asszonynál.
Ekkor csapódott ki az ajtó, és berontott Zoltán Váradi. Meglátott engem a bőrönddel, az anyját a földön, és a szemében valami végleg átkattant. Nem vívódás volt, nem döbbenet. Nyers, fékezhetetlen düh.
— Mit tettél az anyámmal?! — ordította, miközben azonnal hozzá sietett, hogy felsegítse.
Nem felém ment. Hozzá.
— Magától esett el, amikor megpróbálta elvenni a holmidat — feleltem. A hangom végre tükrözte, amit éreztem: fáradt volt, de rendíthetetlen. — Mindketten takarodjanak el innen. Örökre.
Erzsébet Halász Zoltánra támaszkodva felállt. Az iménti megszégyenülés egyetlen szempillantás alatt diadalmas elégedettséggé változott.
— Látod, fiam? Látod, milyen? Durva, hálátlan nő…
— Elég — vágtam közbe halkan. — Kifelé. Vagy a rendőrséget hívom.
Zoltán átkarolta az anyját, majd olyan pillantást vetett rám, amelyben gyűlölet keveredett valamivel, amit talán szégyennek lehetett nevezni — de azonnal elfojtotta.
— Ezt még megbánod — sziszegte. — Minden egyes percét.
Elmentek. Becsuktam utánuk az ajtót. Nem azt a zárat fordítottam el, amit ők szereltettek fel, hanem azt a reteszt, amit a lakatos tett fel, miközben ordibáltak egymással.
Egy órával később már a teámat kortyolgattam, próbálva csillapítani a remegést a kezemben, amikor a lépcsőházból ismerős, éles sikoly hallatszott fel. Zoltán hangja is átvágott a csendbe: „Anya! Vigyázz!” Aztán egy tompa, mégis kétségbeesett zaj, ahogy egy test végiggurult a lépcsőkön. Nem sokkal később megszólalt a mentő szirénája.
Nem mentem ki. Az ablakhoz léptem, és láttam, ahogy a mentősök óvatosan hordágyra emelik a gondosan összerakott alakot a kabátban. Erzsébet Halász a szabad kezével hadonászott, kiabált valamit a fiának, aki idegesen járkált mellette. Leesett a lépcsőn. Túl gyorsan akart lemenni dühében. Vagy talán ez volt az utolsó kísérlet egy előadásra, ahol én vagyok a gonosz, ő pedig az áldozat. Már nem számított.
A tekintetem az asztalon heverő esküvői albumra esett. „Zoltán Váradi és Emese Deák.” Kinyitottam. Üres, bársonyos oldalak sorakoztak benne, türelmesen várva azokat a képeket, amelyek soha nem készülnek el. Végigsimítottam a lapokon, majd felkaptam az albumot, lementem a szemétledobóhoz, és a kuka tetejére tettem. Hátha valakinek még jó lesz.
Visszafelé halk nyávogást hallottam. Morzsi a lábamhoz dörgölőzött, simogatást követelve. Felvettem, magamhoz szorítottam. Dorombolt, mint egy apró motor. Mögöttünk ott volt az ajtó. Az én ajtóm. Az én zárammal. A kulcs pedig csak nálam volt. És végül ennyi elégnek bizonyult. Hogy mindent újrakezdjek. Idegen zárak és idegen kulcsok nélkül az életemhez.