Abban a pillanatban bennem valami végleg megrepedt. Nem hangosan, nem látványosan, hanem visszavonhatatlanul. Nem düh volt, és nem is sértettség. Sokkal inkább egy jeges, kristálytiszta felismerés. Ez így maradna mindig. Mindig. Minden ajtóra új zár kerülne az életemben: a munkámra, az álmaimra, a majdani gyerekeim jövőjére. A kulcsokat pedig csak akkor adnák oda, ha elég engedelmesen viselkedem. És Zoltán Váradi… ő továbbra is ott ülne ennél az asztalnál, némán szeletelné a vacsoráját, miközben a feleségét apránként radírozzák ki, mintha sosem lett volna igazán fontos.
— Köszönöm a „nagylelkű” ajánlatot — szólaltam meg. Meglepően nyugodt volt a hangom. — De a lakásomat nem adom el. És nem is fogom.
A levegő megdermedt. Senki nem mozdult, senki nem mert levegőt venni.
— Emesém, ezt te nem látod át… — kezdte Erzsébet Halász, a hangjában még ott csöpögött a méz.
— Dehogynem — vágtam közbe. — Pontosan értem. És nem. Nem teszem meg. A kulcsaimat pedig visszaveszem. Az összeset. Most azonnal.
— Mégis hogyan képzeled ezt? — Erzsébet hangja keménnyé vált, kihűlt belőle minden kedvesség. — Ez családi döntés. Zoltán, szólj már rá!
Zoltán fülig vörösödött.
— Anya, kérlek, ne most…
— De igen, most — felálltam. — Dönts. Itt és most. Vagy én megyek el.
A tekintete ide-oda cikázott az arcom és az anyja lángoló arca között.
— Emese, ne csinálj ultimátumot! Anya csak jót akar…
Ez volt az ő válasza. Halk, gyáva, de egyértelmű.
Felálltam az asztaltól. Nem kiabáltam, nem sírtam.
— Emese, várj! — kiáltott utánam.
— Nem, Zoltán. Ennyi volt. Esküvő nem lesz.
A jelenet csak akkor robbant igazán, amikor már kiléptem. Erzsébet Halász sikoltozott a hátam mögött, hogy szégyent hoztam rájuk, hogy nem vagyok méltó a fiához. Lajos Erdélyi tompán próbálta csitítani, Zoltán hangja elveszetten keveredett közéjük. Az utcán mélyet szívtam a levegőből. Az éjszaka keserű volt, mégis felszabadító.
Csakhogy a lakásomba nem tudtam bejutni. A kulcscsomóm náluk maradt. Másnap, egy barátnőm kanapéján átvészelt álmatlan éjszaka után visszamentem. Morzsit etetni kellett, és Zoltán holmiját is össze akartam pakolni, mielőtt Erzsébet Halász diadalmenetben visszatér a fiával. Az ajtó zárva volt, ahogy sejtettem. Lakatosért telefonáltam. Amíg dolgozott, a lépcsőházban sietős, ismerős léptek koppantak.
Erzsébet Halász bukkant fel, mint egy közelgő vihar. Drága kabátban, eltorzult arccal, őszinte dühvel.
— Mit művel maga?! Ez betörés! Hívom a rendőrséget! Ez a fiam lakása!
— Nem — feleltem halkan, hidegen. — Ez az én lakásom. Az iratok bent vannak. Maga pedig egy idegen, aki jogtalanul tartja vissza a tulajdonomat.
A zár kattanva engedett. Az ajtó kinyílt.
— Ne merjen bemenni! Zoltán! Zoltán! — ordította, már szinte eszét vesztve, miközben a telefonjáért kapott.
Beléptem. Ő utánam rontott. Morzsi rémülten az ágy alá menekült. Erzsébet Halász lihegve megállt a nappali közepén, és végigmérte a helyiséget, mintha haditervet készítene.
— Mindent tönkretettél! Egy ilyen lehetőséget! Egy ilyen családot! Mi csináltunk volna belőled embert!
— Emberré nem kell válnom, már az vagyok — mondtam, miközben a ruhákat a bőröndbe hajigáltam. — A saját életem kell. Kérem, távozzon.
— Én innen nem megyek el! Ez a fiam otthona!
— A fia itt nem lakik. És nem is fog. Menjen el, vagy valóban kihívom a rendőrséget — bólintottam a lakatos felé, aki feszült csendben figyelte a jelenetet, és a helyzet egyre fenyegetőbbé vált.