Az indulat bennem először fizikai formát öltött: ökölbe szorult a kezem, legszívesebben nekiestem volna annak az ajtónak, szétverni a zárat, ordítva rendőrt hívni. Aztán, mint egy jeges hullám, rám zuhant egy másik gondolat, és minden elsötétült bennem. Zoltán Váradi tud erről? Belement ebbe? Tényleg jóváhagyta?
Amikor végre visszahívott, a hangján érződött a tanácstalanság, nem játszotta meg.
— Micsoda? Anyám lecserélte a zárat? Nélkülem? Emese, ez most komoly? Teljesen ledöbbentem. Biztos túlzásba esett, ő mindig csak jót akar. Tudod, aggódik. Ne kapd fel a vizet, majd elrendezem.
— Az „elrendezem” nálam azt jelenti, hogy azonnal visszakapom a kulcsaimat, Zoltán! Ez nem az ő lakása!
— Persze, persze. Beszélek vele. Csak kérlek, ne csináljunk balhét, jó? Ismered a szívét, felmegy a vérnyomása, ha idegeskedik.
A beszélgetés közel fél órán át húzódott. Zoltán családról, szeretetről, összetartásról beszélt, arról, hogy „nem kell most felkavarni az állóvizet” az esküvő előtt. Megígérte, hogy utánajár a dolognak. De hiányzott a hangjából az a keménység, amibe kapaszkodni tudtam volna. Helyette fáradt belenyugvást hallottam, egy régi beidegződést: kerülni a konfliktust, inkább engedni.
Egy órával később Erzsébet Halász megjelent, és visszahozta a kulcsokat. Egyetlen darabot. A többi nála maradt. Ahogy mindig, most is mosolyogva lépett be, és már mondta is a magáét.
— Jaj, Emesécském, nézd csak, poros a tévé teteje. Egy rendes háziasszony ilyet nem hagy. Majd ha saját házatok lesz, én megtanítalak mindenre.
— Milyen későn jársz haza a munkából! Zoltán aggódik ám. Egy feleségnek meleget és nyugalmat kell teremtenie, nem éjszakáig rohangálni.
— Ez a kanapé… kinéztem nektek egy gyönyörű sarokülőt, barokk stílusban. Ez itt teljesen idejétmúlt, ki kell dobni.
Morzsit következetesen „koszhordónak” nevezte, és elejtett megjegyzéseket arról, hogy „ott, ahol gyerek lesz, állatnak nincs helye”. A vázlataimat egyszer gondosan egy mappába rendezve találtam meg a szekrény mélyén. „Majd ha gyerekekkel foglalkozol, drágám, elfelejted ezeket a firkákat” – mondta akkor könnyedén.
Zoltán többnyire hallgatott. Amikor tiltakoztam, homlokon csókolt, és csak ennyit ismételt: „Bírd ki, nem marad sokáig. Segíteni akar, hogy erős családot építsünk. Anyám bölcs.” Ez a „bölcsesség” rám nehezedett, mint egy ólomsúlyos takaró, alatta alig kaptam levegőt. Az esküvő körüli készülődés, aminek örömről kellett volna szólnia, rémálommá vált. A ruhát Erzsébet Halász választotta ki („a tied túl kihívó”), az éttermet ő hagyta jóvá („a ti séfeteknek gyanús a hírneve”), a vendéglistát ő húzta át („ezek a művész barátaid botrányt csinálnának”).
A tetőpont egy vacsora volt náluk. Erzsébet Halász ragyogva jelentette be:
— Lajossal úgy döntöttünk, királyi ajándékot adunk nektek! Mi álljuk az új lakás önerőjét. Tágas lesz, jó környéken. A te kis garzonodat pedig, Emesécském, ki lehet adni vagy eladni. A pénz megy a közös kasszába.
Zoltán apja, Lajos Erdélyi, csak bólintott, miközben csendben kortyolta a konyakját.
— És… az én lakásom? — préseltem ki magamból.
— Ugyan, mindent megbeszélünk majd családon belül — mosolygott rám édesen Erzsébet Halász. — Természetesen Zoltán nevére kerülne, ő a férfi, a családfenntartó. Te pedig a háziasszony leszel. A legjobb. Megtanítalak.
Zoltánra néztem. Ő elmélyülten szeletelte a húst a tányérján, gondosan kerülve a tekintetemet.
— Zoltán? — szólítottam meg halkan.
Felpillantott. A szemében nem támaszt láttam, hanem könyörgést: „Kérlek, ne most. Ne rontsd el az estét.”