A napsugár játékos foltként csúszott végig a frissen nyomott esküvői album borítóján, amelyet alig pár perce hoztam el a nyomdából. Az ezüstösen dombornyomott felirat — „Zoltán Váradi és Emese Deák” — hűvösen simult az ujjam párnájához. Egy hónap múlva. Pontosan harminc nap elteltével ez az album megtelik majd mosolyokkal, elcsukló sírással, hófehér ruhákkal és az első tánc képeivel. Előre láttam magunkat Zoltánnal: ősz hajjal, nevetve lapozzuk majd hosszú téli estéken, és újra meg újra ugyanazokon a pillanatokon időzünk. Ez a gondolat úgy melegített, mint a napfényfolt a bársonyon.
A kulcs a zárban — az én lakásom zárjában, az enyémben! — megakadt, ahogy mindig is szokott. A régi, megszokott szerkezet, amelyhez már alkalmazkodtunk egymáshoz. Megkocogtattam, majd enyhén magam felé húztam az ajtót, ahogy annyiszor korábban. A hang azonban idegen volt. Nem a megszokott tompa kattanás, hanem egy száraz, éles, fémes csattanás. Új. Teljesen új. Újra próbálkoztam, elfordítottam a kulcsot. Semmi. Csönd. Csak a pulzusom dübörgött a fülemben, hirtelen túl gyorsan.
„Biztosan Zoltán akart meglepni” — villant át bennem egy kétségbeesetten optimista gondolat. „Kicserélte a zárat, hogy biztonságosabb legyen.” De Zoltán épp üzleti úton volt, a gépe még legalább három óráig nem szállt le. Felhívtam, de csak a hangposta jelentkezett. Ezután tárcsáztam az anyósomat.
Erzsébet Halász hangja selymes és mézédes volt, pont olyan, mint mindig, amikor előre eltervezett valamit.
— Halló, Emesém, drágaságom!
— Erzsébet, meg tudná mondani, miért nem nyílik a lakásom? Új zár van rajta.
A kedvesség egy pillanatra megdermedt.
— Jaj, szívem, el akartam mondani! Zoltánnal úgy gondoltuk, a régi már egyáltalán nem felel meg. Olyan veszélyes! Ki tudja, mi történhetne. Ráadásul hamarosan egy unoka is szaladgál majd itt — felnevetett, csilingelően.
— De… a kulcs? Nekem nincs kulcsom.
— Hát persze, hogy megkapod! Csak értsd meg, a család felelősség. Nem olyan, hogy csak zsebre vágjuk a kulcsot, és kész. Most már a mi családunk része leszel. Ennek az érzésnek meg kell érkeznie. Ha kiérdemled, meglesznek a kulcsok is.
Úgy mondta, mintha nem a magánszférámról beszélne — arról a lakásról, amit a saját pénzemből, éjszakai műszakokkal és projektek tucatjaival fizettem ki —, hanem valami jelentéktelen engedélyről.
— Mit jelent az, hogy „kiérdemlem”? — a hangom megremegett.
— Ugyan, Emesém, ne fújd fel. Minden nő keresztülmegy ezen. Meg kell mutatnod, hogy jó feleség leszel, igazi háziasszony. Zoltánnak megvannak a maga elvárásai. Én csak segítek, mint anya. A kulcsok nálam vannak. Gyere el vasárnap családi ebédre, főzünk együtt, gyakoroljuk azt a pitét, amit Zoltán annyira szeret. Aztán meglátjuk.
Letette. Ott maradtam a lépcsőházban, tenyeremet a hideg fémnek támasztva. Az én ajtómnak. Odabent Morzsi, a macskám, az etetés idejét várta. Bent lógott a ruha, amit a lánybúcsúra vettem. Az asztalon a legújabb munkám vázlatai hevertek. Az egész életem ott volt mögötte — és most valaki szerint ezt ki kellett érdemelni.
Az első érzés a düh volt: vakító, égető harag, amely lassan kezdett minden mást maga alá gyűrni, és már éreztem, hogy ebből még sokkal nagyobb vihar kerekedik.