— Már a kezdetektől fogva! — vágott vissza Lilla Hegyi élesen, hangjában remegő indulattal. — Marcell Lengyel pedig felnőtt ember, maga hozza meg a döntéseit arról, kivel él együtt, és hogyan alakítja az életét!
— Ne hazudj nekem! Te fordítottad el őt a saját anyjától! — csattant fel Judit Simon, miközben dühe egyre jobban eltorzította az arcát. — Ma reggel ő maga mondta ezt nekem telefonon! Minden, ami történt, a te lelkeden szárad, és most helyrehozom, amit elrontottál, te nyomorult! — sziszegte, és fenyegetően közelebb lépett.
— Csak próbáljon meg hozzám érni… Komolyan mondom, ne tegye… — hátrált Lilla ösztönösen, miközben tekintete a kijárat felé villant.
— Engem is egy ilyen nő fosztott meg a férjemtől! — folytatta az anyós, már-már őrjöngve. — Akkor nem hagytam annyiban, és téged sem hagylak! A fiamért innen élve nem mész ki! — hörögte, miközben tovább nyomult előre.
— A helyében óvatosabban bánnék ezekkel a szavakkal — mondta Lilla, majd hirtelen lekapta a bejárat melletti polcról a hosszú, kockás esernyőt.
— Ugyan mit akarsz azzal a bottal? Azt hiszed, megijedek? — vigyorodott el Judit Simon, tekintetében baljós csillanással.
— Majd kiderül — felelte Lilla kurtán.
Több szó nem hangzott el. Az anyós váratlan gyorsasággal vetette rá magát, karmai Lilla arca felé kaptak, de a fiatal nő félrelökte. Az esernyő lesújtott, kicsúszott a kezéből, majd újra felkapta, és mielőtt Judit Simon talpra állhatott volna, Lilla teljes erejéből megrúgta. A fájdalomtól az asszony felüvöltött, hangja betöltötte az előszobát, mint egy megsebzett állaté. Összekuporodva próbálta védeni magát, miközben kétségbeesetten nyöszörgött.
Lilla azonban nem állt meg. Megragadta az anyóst, talpra rántotta, és könyörtelenül kitaszította a lakásból. Judit Simon a lépcsőház előtti folyosón hasra esett, és ott zokogva, fuldokolva jajgatott tovább.
— Ha még egyszer a házunk közelébe jössz, esküszöm, nem hagyod el élve! — ordította Lilla, miközben utánadobta a kabátot és a táskát, amelyeket az asszony érkezéskor hanyagul ledobott. — Most pedig tűnj el innen azonnal!
— Akkor sem adom neked a fiamat… — sírta Judit Simon összegörnyedve az ajtó előtt.
— Erről már nem maga dönt — vágta rá Lilla, majd hatalmas csattanással becsapta az ajtót.
Amikor végre bezárta, elővette a telefonját a farmerja zsebéből. A diktafont még azelőtt elindította, hogy az anyós becsöngetett volna, miután Marcell Lengyel nem vette fel a hívását. Visszahallgatta a felvételt, elmentette, majd elküldte a férjének egy rövid, kemény üzenettel:
„Ha az a nő még egyszer megjelenik nálunk, csak bilincsben vagy koporsóban fog elmenni.”
A válasz kis késéssel érkezett, nyilván Marcell előbb végighallgatta a hanganyagot:
„Ebben nem vitatkozom veled. Nekem is elegem van belőle. Ha még egyszer idejön, és én itthon leszek, nem ússza meg.”
Lilla lassan kifújta a levegőt. A feszültség enyhült benne. Megigazította az összegyűrődött ruháját, majd leült a kanapéra, bekapcsolt egy filmet, és megpróbálta kitörölni az emlékeiből azt a rettenetes tíz percet, amely örökre nyomot hagyott benne.