A gondolatait azonban félbeszakította a kapucsengő éles hangja, amely váratlanul hasított bele a csendbe.
— Ki az? — szólt bele Lilla Hegyi bizonytalanul, hiszen senkit sem várt, ráadásul a férjének volt kulcsa a lakáshoz.
— Én vagyok, Judit Simon! — csattant fel a kaputelefon túloldaláról a határozott, szinte parancsoló hang. — Azonnal engedj be!
— Már indulok, csak egy pillanat… — kezdte volna Lilla.
— Nem fog sokáig tartani! — vágott közbe az anyós. — Nyisd ki az ajtót!
Kelletlenül ugyan, de Lilla megnyomta a nyitógombot. Nem mozdult el az előszobából, miközben ösztönösen a telefonjáért nyúlt, és tárcsázta Marcell Lengyelt. Amíg Judit felért a lakáshoz, Lilla újra és újra próbálta elérni a férjét, de a vonal túlsó végén csak a kicsengés szólt válasz helyett.
Mire a kapucsengő ismét megszólalt, már feszült volt. Az ajtót azonnal kinyitotta.
— Jó napot — köszönt illedelmesen. — Marcell azt mondta, szeretne beszélni velem, csak…
— Én azt akartam, hogy te jöjj el hozzám! — szakította félbe Judit Simon ingerülten. — Erről kellett volna beszélnünk. A fiam nyilván elfelejtette közölni, különben nem én állnék most itt, hanem te lennél nálam!
Lilla tudta, hogy az ilyen helyzetekből ritkán sül ki bármi jó. Nem akart veszekedést, ezért igyekezett csillapítani a hangulatot, remélve, hogy Judit mielőbb távozik.
— De igen, mondta… csak én úgy gondoltam…
— Úgy gondoltad? — csattant fel az anyós. — Azt hittem, világosan fogalmaztam! Meghívtalak magamhoz, te pedig egyszerűen átnéztél rajta? Azt vártad, hogy majd idejövök könyörögni?
— Egyáltalán nem erről van szó — válaszolta Lilla, látható önuralommal. — Kérem, beszéljünk nyugodtabban. Miért jött pontosan? Mit szeretett volna megbeszélni?
— Eredetileg csak annyit, hogy a munkahelyi kapcsolataidon keresztül olcsóbban szerezz nekem egy új hűtőt meg egy konyhai robotgépet — mondta Judit fagyosan. — De most már látom, felesleges volt idejönnöm.
— Hűtőt, robotgépet… — ismételte Lilla keserű éllel. — Mi legyen a következő? Teljes konyhafelújítás? Vagy inkább vegyünk önnek egy új lakást?
A megjegyzés kicsúszott belőle. Úgy érezte, ezt a határt Judit lépte át először, és másképp nem lehet vele szót érteni.
— Ha én azt mondom, akkor mindezt meg fogod venni! — jelentette ki az asszony fenyegetően. — Sőt, még azt is visszaadod, amit elraboltál tőlem!
— Elraboltam? — csattant fel Lilla. — Mit vett el magától? Soha semmit nem kértem, nem kaptam, és végképp nem vettem el!
— Elvetted a fiamat! — Judit hangja remegett a dühtől. — Marcellt! Soha nem akartam, hogy elköltözzön. Amikor tanulni ment, mindig abban bíztam, hogy hazajön. Aztán megjelentél te…
— Akkor ön szerint a fia egy tárgy? — kérdezte Lilla hitetlenkedve. — Valami, amihez kizárólag önnek van joga?
— Neked az! — vágta rá Judit. — De nekem ő a világ legjobb embere! Amikor nehézségeim voltak, eltartott, mellettem állt, soha nem hagyott magamra. Te viszont elérted, hogy elfeledkezzen rólam, és még úgy is beszélsz velem, mintha senki lennék!
Lilla mély levegőt vett, mielőtt válaszolt volna. Érezte, hogy a vita most ér el igazán veszélyes pontra, és minden kimondott szó újabb sebet ejthet.
— Marcell helyett nem beszélhetek — mondta végül halkan, de határozottan. — Viszont számomra valóban senki az, aki így bánik velem, és ezzel a mondattal akaratlanul is megágyazott annak a heves szóváltásnak, amely ezután elkerülhetetlenné vált.