Lilla nem hagyta annyiban, a mondatai egymás után csattantak, mint a felgyűlt sérelmekből kovácsolt érvek. Azt hangoztatta, hogy ha Marcell a helyében lett volna, ő sem tűrte volna el szó nélkül mindazt, amit az anyja megengedett magának. Hiszen épp Judit Simon volt az, aki segített nekik: tőle kapták az autót, és ő intézte el, hogy Marcell végre egy tisztességes állást találjon, nem azt a megalázó, alig harmincezer forintot fizető munkát. Lilla szerint az ő szülei ezzel szemben mindig korrektül, tisztelettel fordultak Marcell felé, ellentétben az anyósával, aki soha nem próbálta meg elfogadni őt.
Marcell erre ingerülten bólogatott, és azt mondta, pontosan erről beszél: szerinte az egész helyzet nem volna ennyire túlbonyolítva, ha mindenki egy kicsit visszafogná magát. Lilla azonban azonnal visszavágott. Szerinte igazságtalan, hogy Marcell mindent az ő nyakába varr. Elmondta, hogy kezdetben türelmes volt, mindent lenyelt, amíg Judit nyíltan el nem kezdett vele bántóan, lekezelően viselkedni. Akkor viszont elfogyott a türelme.
Marcell védekezően felemelte a kezét, és kérte, hogy ne kiabáljanak egymással. Lilla erre csak annyit mondott, hogy akkor ő se álljon elő képtelen vádakkal. Ezzel rövidre zárta a beszélgetést, és a köztük vibráló feszültség ott maradt a levegőben.
Másnap Marcell kelletlenül bár, de belement abba, hogy ha az anyja ragaszkodik hozzá, felhívhatja Lillát. Amikor Judit Simon meghallotta ezt, felháborodása azonnal a felszínre tört. Éles hangon kérdezte a fiától, nem érzi‑e úgy, hogy a felesége már messze túlment minden határon. Szerinte felháborító volt az ötlet is, hogy neki kelljen telefonálnia a menyének, mintha az valami felsőbbrendű szerepbe képzelné magát csak azért, mert férjhez ment.
Marcell próbálta csillapítani, mentegetőzni kezdett, de Judit nem hagyta szóhoz jutni. Azzal vádolta, hogy vakon védi Lillát, és ugyanúgy viselkedik, mint az apja, aki annak idején inkább meghunyászkodott, majd végül elhagyta őt egy másik nőért. Marcellben ekkor elszakadt valami, és keserűen megkérdezte, vajon az anyja tényleg azt hitte‑e, hogy ő örökké mellette marad, nem alapít saját családot.
Judit mogorván csak annyit felelt, hogy lehetett volna akármennyi családja, de azt sosem bocsátja meg, hogy a fia elköltözött tőle. Marcell erre képtelen volt visszafogni magát: számon kérte, hogy milyen életet lehetne mellette élni egy fedél alatt, és hozzátette, hogy bárki, még a legtürelmesebb feleség is menekült volna ebből a helyzetből.
Amikor Judit azt vágta a fejéhez, hogy ezek szerint rossz anya lenne, Marcell próbált árnyalni: nem, normális anyának tartja, de anyósként már egészen más a helyzet. Ez elég volt ahhoz, hogy Judit kitörjön, és Lillát tegye felelőssé mindenért, azt állítva, hogy a meny hangolta ellene a saját fiát.
A beszélgetés végén Judit hangja váratlanul lehalkult, és nyugodtnak tűnő mondatokkal zárta le a vitát, azt ígérve, hogy minden rendeződni fog. Marcellben azonban ettől a hirtelen váltástól rossz előérzet támadt. Óvatosan rákérdezett, mire készül, de az anyja csak annyit mondott, hogy semmi különösre, csupán szeretne beszélni Lillával, és legalább két dolgot elintéznének egyszerre.
Ekkor Marcell irodájába belépett a főnöke, így gyorsan elköszönt az anyjától, megígérte, hogy később visszahívja, majd megszakította a hívást. Judit Simon azonban nem volt az a fajta, aki türelmesen várakozik. Elhatározta, hogy nem ül ölbe tett kézzel, hanem azonnal a menye lakásához megy, hogy a szemébe mondja mindazt, amit gondol róla, és helyre tegye azt a szerinte túlzottan magabiztos lányt.
Nem érdekelte, hogy Lilla dolgozik‑e azon a napon vagy sem. Úgy vélte, az ilyen dolgokat nem lehet telefonon elintézni, és Marcell tanácsa, miszerint inkább hívja fel a feleségét, egyáltalán nem befolyásolta a döntését. Judit számára minden kezdetben ideálisan alakult: Lilla éppen szabadnapos volt. A lakásban már mindennel végzett, amit eltervezett, és azon gondolkodott, hogy filmet nézzen vagy inkább könyvet vegyen a kezébe, amikor a nyugalmat váratlan esemény szakította meg.