…lásson mindenki, mivé vált.
— Nem, ezt nem kell elfogadnom. Nem tartozom azzal, hogy megértő legyek — mondtam határozottan. — Nem az én dolgom itt maradni és végighallgatni a szánalmas magyarázkodásodat. Ez nem az a házasság volt, amiről valaha álmodtam, Marcell Illés.
Egy pillanatra átfutott az arcán valami, ami fájdalomra emlékeztetett. Korábban talán megérintett volna, most azonban teljesen közömbös maradtam. Nem volt joga szenvedő félnek feltüntetni magát — minden döntését maga hozta meg, és most viselnie kellett a következményeit.
— Menj el — szólaltam meg halkan, mégis jeges nyugalommal. — Azonnal.
Mintha nem hitte volna el, amit hall, hátrált egy lépést. Aztán lassan megfordult, és szó nélkül elindult kifelé, engem pedig magamra hagyott azzal a nehéz, mindent elárasztó érzéssel, amely egyszerre volt megkönnyebbülés és fájdalom. Amikor az ajtó végleg becsukódott mögötte, a lakás levegője szinte felszabadult, bennem azonban valami görcsösen összerándult.
Rádöbbentem, hogy semmi sem maradt a régiben. Az ő holmiját az ajtó mellé tettem, képtelen voltam tovább nézni az emlékeztető tárgyakat, majd a konyhába mentem. Leültem egy székre, az arcomat a tenyerembe temettem, és a könnyek ellenállás nélkül törtek elő. Hosszú ideig ültem mozdulatlanul, miközben tudatosult bennem: többé nem bízhatok abban az emberben, akivel annyi pillanatot, annyi emléket osztottam meg. Mindig hittem benne, hogy egy kapcsolat alapja az őszinteség és a bizalom, de ez az este darabokra zúzta mindazt, amit a szeretetről gondoltam.
Amikor végül valamelyest lecsillapodtak az érzelmeim, rájöttem, hogy nem maradhatok ott. Az addig megszokott élet, a tárgyak, a falak hirtelen idegenné váltak. Nem akartam tovább kapaszkodni semmibe, ami hozzá kötött. Gyorsan összepakoltam, csak a legszükségesebbeket vettem magamhoz, és eldöntöttem, hogy időre van szükségem — egyedül. Elhagyni azt a lakást, amelyben már csak csalódás és hazugság maradt, a leghelyesebb döntésnek tűnt.
Kiléptem az utcára, és mélyen beszívtam az esti levegőt. Fölöttem tiszta volt az ég, a csillagok lassan kigyulladtak, mintha csendben azt üzenték volna: van még előttem út, tele lehetőségekkel.
A gondolataim megállás nélkül kavarogtak. Tudtam, hogy van munkám, barátaim, és mindig lesz hová visszatérnem. Régóta dédelgettem az álmát az utazásnak, annak, hogy többet lássak a világból. Ez a pillanat lökést adott. Nem akartam többé ebben a városban, ebben az otthonban maradni, és főleg nem mellette.
— Ezt magamért teszem — mondtam ki félhangosan, mintha nemcsak magamat, hanem az egész világot győzködném. — Ennél többet érdemlek.
Attól a perctől kezdve minden más megvilágításba került. Elhatároztam, hogy új fejezetet nyitok az életemben. Nem tudtam, mi vár rám, de biztos voltam benne, hogy jobb lesz annál, amit magam mögött hagytam. Minden egyes lépéssel, amit az utcán tettem, egyre könnyebbnek éreztem magam.
Betértem a legközelebbi kávézóba, hogy igyak egy csésze kávét, és átgondoljam a következő lépéseimet. Tudtam, hogy másnap komoly döntések várnak rám, de abban a pillanatban csak élvezni akartam a szabadság ízét, azt az érzést, hogy még bármi lehetséges.
Amikor leültem az ablak melletti asztalhoz, és végignéztem a fényekben úszó városon, váratlanul mosolyogni kezdtem. Igen, átéltem az árulást, de most készen álltam arra, hogy új életet kezdjek. Ki tudja, talán éppen ez a fejezet lesz a legizgalmasabb mind közül. Felemeltem a kávéscsészét, és elmosolyodtam, mert végre megértettem: a sorsom irányítása kizárólag az én kezemben van.