Összeszorított fogakkal álltam vele szemben.
– Akkor ennyi volt? – kérdeztem fojtott hangon. – Ide jutottunk? Most már tényleg arra redukálod mindazt, ami köztünk volt, hogy „csak úgy megtörtént”?
A nő, aki eddig kínosan igyekezett láthatatlanná válni, végül felismerhette, hogy számára ebben a lakásban nincs több hely. Egyetlen szót sem szólt. Gyors, kapkodó mozdulatokkal összeszedte a holmiját, kerülte a tekintetemet, majd némán az ajtó felé indult.
– Menj a pokolba – vágtam utána, miközben égető pillantást vetettem rá. – És vidd magaddal a nagy szerelmedet is.
Ahogy telt az idő, bennem egyre keményebbé vált az elhatározás. Odaléptem az előszobába, felkaptam Marcell Illés kabátját, néhány ott heverő holmiját, és szinte a kezébe vágtam őket. A hangom jeges volt, amikor kimondtam:
– Takarodj.
Abban a pillanatban, ahogy megláttam őt az ajtókeretben állni, a mellkasomban forrongani kezdett minden elfojtott indulat. Marcell tátott szájjal bámult rám, nyilvánvalóan nem számított ilyen határozott reakcióra. Az idegen nő még egyszer visszanézett, a pillantásában furcsa keveréke volt a sajnálatnak és a megkönnyebbülésnek, majd sietve eltűnt a lakásból.
– Diána, várj! – kiáltotta utánam, amikor az ajtó felé mutattam. – Te ezt félreérted!
Úgy éreztem, mintha egy hullám zúdulna át rajtam. Tudtam, hogy le kellene nyugodnom, de a düh teljesen elnyomta a józan gondolatokat.
– Mit nem értek? – kérdeztem vissza élesen.
Közelebb lépett, mintha még mindig nem fogta volna fel, mi történik. Láttam rajta, hogy kétségbeesetten próbálja összerakni a fejében a mondandóját, de a szavai kuszán akadtak el benne.
– Hiszen ismersz engem – kezdte bizonytalanul. – Soha nem tennék ilyet, ha minden olyan lenne, mint régen. Te hagysz engem folyton magamra!
Ökölbe szorítottam a kezem, hogy ne ordítsak fel. Az a kifejezés, hogy „mint régen”, szinte sértette a fülemet. Nem emlékeztem rá, hogy valaha is panaszkodott volna az egyedüllét miatt, vagy hogy őszintén kimondta volna: hiányzik neki a figyelmem.
– A magány nem mentség az árulásra! – csattantam fel, és ösztönösen felemeltem a kezem, mintha pofonra készülnék. – Szólhattál volna, hogy rosszul vagy! Megkérhettél volna, hogy legyek veled többet! De te inkább azt választottad, hogy viszonyt kezdesz valaki mással!
Ekkor vettem észre, hogy már nem vagyunk egyedül. A lépcsőházban ajtók résnyire nyíltak, kíváncsi arcok bukkantak fel.
Marcell Illés szemében megvillant valami tompa szégyen. Mélyet sóhajtott, majd végre megszólalt:
– Figyelj… sajnálom. Nem akartam, hogy így alakuljon.
Megráztam a fejem. Ez a mondat üresen kongott, mintha csak egy kötelező formulát mondott volna fel, valódi tartalom nélkül.
– Sajnálod? – ismételtem meg keserűen. – Azt hiszed, ezek a szavak most bármit is jelentenek? Azt gondolod, hogy egy bocsánatkéréssel jóvá lehet tenni azt, amit a mi napunkon tettél?
Egy lépést tett felém, mintha át akarna ölelni, de hátráltam. A keze félúton a levegőben maradt.
– Meg kellene értened… – kezdte, de nem hagytam folytatni.
Közben a szomszédok már suttogtak egymás között, mintha futótűzként terjedne a történet. Valaki ki is lépett a lakásából, nyíltan figyelve a jelenetet, amely az ajtónk előtt bontakozott ki. Éreztem a tekintetek súlyát magamon, mégsem szégyent vagy zavart éreztem, hanem egy furcsa, keserű elégtételt. Hadd lássák. Hadd tudják. Abban a pillanatban ez adott erőt, és azt akartam, hogy úgy menjen el, hogy mindenki pontosan lássa, mivé lett az, aki valaha a férjem volt.