Láthatóan nem számított arra, hogy kérdőre vonom.
– Én… ööö… – dadogta, és azonnal nyilvánvalóvá vált, mennyire felkészületlenül érte a helyzet. – Marcell Illés unokatestvére vagyok. Már nagyon rég nem találkoztunk, most érkeztem haza külföldről.
Unokatestvér? – zakatolt a fejemben. Kétségbeesetten végigpörgettem magamban Marcell összes rokonát, akikről valaha hallottam, de ez a nő egyáltalán nem illett a képbe.
– Tényleg? – nem mozdultam a helyemről, csak még keményebben fúrtam bele a tekintetem. – Akkor mondd meg, hogy hívják Marcell nagynénjét.
Egy pillanatra lefagyott. A válasz helyett csak tétova csend következett, és ebben az egyetlen másodpercben minden világossá vált számomra. A zavara leplezetlen volt, a hazugság szinte kiáltott róla. Fogalma sem volt a helyes válaszról – és ez mindent elmondott.
Ebben a feszült pillanatban kinyílt a fürdő ajtaja, és kilépett rajta Marcell Illés. Egy egyszerű póló volt rajta és melegítőnadrág, haja még nedvesen tapadt a homlokára. Rám nem is pillantott, a figyelme kizárólag a konyhában álló nőre irányult. Félmosollyal, meglepően gyengéd hangon szólalt meg:
– Kicsim, reggelire kérsz valami különlegeset? Csináljak egy tojásrántottát?
Néhány másodpercig fel sem fogta, mi történik körülötte. Ott álltam az ajtóban, még mindig abban reménykedve, hogy valami abszurd félreértés az egész, de ezek a szavak végleg szétzúzták az illúziót. A mellkasomban jeges üresség terjedt szét.
– Marcell – szólaltam meg végül, miközben minden erőmmel próbáltam visszatartani a feltörő könnyeimet. – Elmagyaráznád, mi folyik itt? Ki ez a nő?
Hirtelen megfordult. A szemében egy rövid, ám annál árulkodóbb rémület villant fel. Nyilvánvaló volt, hogy nem számított arra, hogy így, ilyen formában látom meg. A másodperc végtelenné nyúlt, én pedig szinte láttam, ahogy kétségbeesetten próbál valamilyen magyarázatot összerakni magában.
– Diána… – kezdte bizonytalanul. – Ez nem az, aminek gondolod.
Megráztam a fejem. A harag és a csalódottság egyszerre öntött el, szinte elvette a levegőmet.
– Komolyan ezt mondod? Behozol egy idegen nőt az otthonunkba, majd azt várod, hogy elhiggyem, félreértem? – a hangom remegett, alig tudtam uralkodni magamon.
Felém lépett, mintha meg akarna érinteni, de ösztönösen hátráltam.
– A testvérem… régóta nem találkoztunk – vágta rá gyorsan.
– Milyen megható. Szóval közös mesét is kitaláltatok? Vagy minden rokonodat így becézed, vagy ez a kiváltság csak az „unokatestvéreknek” jár?
Marcell arcán átfutott valami, ami beismeréssel ért fel. Rájött, hogy a hazugságai már nem tartanak, ezért védekező magyarázkodásba kezdett.
– Diána, nem érted… Egyedül voltam. Te állandóan úton vagy, mindig dolgozol, én meg csak… – elakadt, a szavai üresen és erőtlenül hullottak a padlóra.
– Én vagyok sokat távol? – kérdeztem hitetlenkedve. – Ez most komoly? Azért hibáztatsz, mert dolgozom, mert próbálok mindent megteremteni kettőnknek? És erre az a megoldásod, hogy mást hozol a lakásunkba? – a könnyeim már égették a szemem.
Ekkor elszakadt nála a cérna. Düh torzította el az arcát, tehetetlen mozdulattal tárta szét a karját.
– Igen! Soha nem vagy itthon! Mindig a munkád az első! Egyedül hagytál, Diána! Ne csinálj úgy, mintha nem lenne közöd hozzá! Nem terveztem semmit, egyszerűen megtörtént!
Ez volt az a pillanat, amikor bennem végleg eltört valami. Mintha egy láthatatlan kötél pattant volna el, amely addig visszatartotta az indulatot és a fájdalmat. Amit mondott, nemcsak engem árult el, hanem mindazt is, amit együtt felépítettünk.
– „Csak megtörtént?” – sziszegtem halkan, minden szót külön hangsúlyozva, miközben a tekintetemről pontosan tudta, hogy innen már nincs visszaút.