— Mégis milyen alapon? — csúszott ki belőlem.
Ilona Váradi erre felpattant a székről, arca eltorzult, a hangja szinte sistergett.
— Hálátlan vagy! Fösvény! Ez család, érted? Te meg csak egy idegen nő vagy, akinek eddig egyszerűen szerencséje volt!
— Szerencsém? — keserű mosoly futott át az arcomon. — Igen, valóban. Az volt a szerencsém, hogy az elmúlt három évben nem költöztek hozzánk.
— Szégyellsz minket?! — üvöltötte.
— Nem — feleltem nyugodtan. — Egyszerűen nem hagyom, hogy kihasználjanak.
Kornél ekkor megragadta az anyja vállát.
— Gyere, anya. Teljesen felesleges vele vitatkozni.
És elmentek. Kornél még csak vissza sem nézett.
Alig telt el egy óra, amikor megszólalt a telefonom.
— Anyánál maradok — mondta hűvösen. — Gondolkodj el egy kicsit a viselkedéseden.
Viselkedés.
Ezzel a szóval szokták rendre utasítani a gyerekeket.
Nevetnem kellett. És furcsa módon először éreztem megkönnyebbülést.
Pár nappal később felkerestem egy ügyvédet. Minden világossá vált: a lakás kizárólag az enyém. Az örökség nem megosztható. A hitelt én fizetem. Kornélnak jogilag semmihez sincs köze.
Az ötödik napon írtam neki egy rövid üzenetet:
„Beadom a válókeresetet. Gyere el a holmidért.”
Este jelent meg. Természetesen az anyjával együtt, mintha kíséretre lett volna szüksége.
Kornél némán pakolt. Egyetlen szót sem szólt.
Ilona viszont egy pillanatra sem hallgatott el.
— Ugye mondtam, Kornélkám — sziszegte. — Tönkreteszi a családot. Neki fontosabb ez a lakás, mint a férje!
Feléjük fordultam.
— Nem a lakás rombolja le a családot — mondtam halkan. — Hanem az állandó külső beavatkozás. Az öné.
— Önző vagy! Jéghideg! — visította. — Nem vagy méltó a fiamhoz!
— Lehet — feleltem csendesen. — De arra biztosan nem vagyok méltó, hogy olyan emberekkel éljek együtt, akik tárgyként kezelnek.
Kornél persze nem védett meg. Csak odavetette:
— Ezt még meg fogod bánni.
— Talán — mondtam. — De az én hibám az én életem.
Elmentek.
Becsuktam az ajtót, és hónapok óta először éreztem, hogy szabadon kapok levegőt.
A válás gyorsan lezajlott. A bíróság elutasította Kornél minden igényét a lakásra. Próbált vitatkozni, de az ügyvéd hamar a helyére tette a dolgokat.
Április elején léptem ki a tárgyalóteremből. Kint langyos volt a levegő, az eső áztatta aszfalt illata lengte be az utcát. Felnéztem az égre — hosszú idő után először nem tűnt szürkének.
Eltelt egy év. Aztán még egy. Fizettem a hitelt, dolgoztam, új bútorokat vettem, rendbe tettem az erkélyt. Megtanultam nyugodtan aludni.
Néha Kornél felhívott. Zavart volt a hangja, mintha szégyellné magát.
— Akkor túl messzire mentem… anya nyomást gyakorolt… nem így akartam…
Meghallgattam. Aztán bontottam a vonalat.
Késő volt.
Ilona Váradi továbbra is a kétszobás lakásában élt. Botond Vincze ugyanúgy csak egy szobát bérelt. Kornél pedig az anyjával maradt.
Én viszont a saját otthonomban éltem. Csendben. Rendben. Egy olyan életben, ahol senki nem mondja meg, mit tegyek, kinek adjam a teremet vagy a pénzemet.
És egy egészen hétköznapi estén — egy csésze tea mellett — hirtelen megértettem: boldog vagyok.
Nem mesebeli módon, nem tűzijátékokkal, nem „tökéletes családdal”.
Egyszerűen boldog.
Mert végre minden az enyém lett.
Nem megvett. Nem kikönyörgött. Nem rám erőltetett.
Csak az enyém.
És ezt többé senki nem veheti el.