— Tudod… valahogy nem érzem itt jól magam — mondta halkan.
Felnéztem rá.
— Miért?
— Mert minden ebben a lakásban a te nyomod viseli. Én meg csak úgy vagyok itt, mint aki vendégségbe jött.
— Egy vendég nem fizet hitelt — feleltem szárazon. — Én igen.
— Nem erről beszélek! — csattant fel. — Folyton azt érezteted, hogy ez kizárólag a te tereped!
— Egyetlen egyszer sem vágtam ezt a fejedhez.
— Lehet. De én mégis ezt érzem.
Rátettem a fedőt a serpenyőre, nehogy odaégjen a vacsora.
— Nem gondolod — mondtam lassan —, hogy nem a lakás zavar, hanem az, hogy az édesanyád képtelen akár minimális tisztelettel fordulni felém?
Az arca megfeszült.
— Már megint anyám…
— Hogyan hagyhatnám ki, amikor mindenbe beleüti az orrát, ami kettőnkről szól?
A beszélgetés egy fáradt „jó, hagyjuk” szóval fulladt ki. Akkor értettem meg: ami eddig repedés volt, az mostanra szakadékká nőtt.
A március sárral és latyakkal köszöntött be. Kornél Erdélyi ettől kezdve minden apróságba belekötött: miért ég a villany a fürdőben, miért nem ott van a törölköző, miért nem olyan az étel, mint tegnap. Előbb hallgattam. Aztán visszaszóltam. Végül már tudomást sem vettem rá.
Szinte teljesen elnémultunk egymás mellett.
Egy szombat reggelen — alig múlt hét, még aludtam — dühös, kitartó csöngetés rángatott fel. Ajtót nyitottam, és ott állt Ilona Váradi. Tetőtől talpig aranyban, a kezében sárga krizantémcsokor, amelynek szaga inkább emlékeztetett vegyszerre, mint virágra.
— Jó reggelt — csilingelte túlzott édességgel. — Megjöttem.
Hogyan ért ide ilyen korán, rejtély maradt. Hogy miért, azt pillanatok alatt kiderítette.
Végigvonult a lakáson, mint egy ellenőr, majd leült a kanapéra, karba tett kézzel.
— Ébreszd fel Kornélt. Fontos, hogy beszéljünk.
Tudtam, ebből nem sül ki semmi jó.
Öt perc múlva előkerült — kócosan, álmosan, mégis ragyogva, ahogy mindig, ha az anyját meglátta. Mintha újra kisfiú lett volna.
Ilona Váradi jó fél órán át fecsegett a szomszédokról, az új kávéfőzőjéről, és arról is, hogy Botond Vincze, a kisebbik fia, végre talált valami mellékes munkát. Aztán a hangja jegesebb lett.
— Alaposan átgondoltam — jelentette ki. — És van egy remek ötletem.
Kornéllel összenéztünk. A gyomrom összerándult.
— Nagy lakásotok van. Három szoba! — körbemutatott. — Én egyedül vagyok, Botond is csak egy bérelt szobában tengődik. Hármótoknak itt bőven lenne hely.
Hármónknak.
— Ilona — hajtottam kissé oldalra a fejem —, azt javasolja, hogy költözzenek ide?
— Miért ne? — kihúzta magát. — Te vetted ezt a tágas lakást, megoszthatnád. Az enyémet kiadom, havi huszonöt–harmincezer forint bejönne a családnak. Ez csak jó, nem?
Felálltam.
— Nem.
Pislogott, mintha félrehallotta volna.
— Tessék?
— Senki nem költözik ide. Nem akarok önökkel együtt élni. És végképp nem Botonddal.
— Zsuzsanna Bíró! — ugrott talpra Kornél. — Miféle hangnem ez?!
— Teljesen normális — válaszoltam higgadtan. — Azt szeretnéd, hogy én fizessem tovább a hitelt mindannyiunk helyett, miközben az édesanyád bérbe adja a saját lakását, és ezt nem fogom elfogadni.