Talán azt hittem, hogy ettől kezdve az anyja végre leszáll rólam.
Óriásit tévedtem.
Másnap Ilona Váradi úgy hívott fel, mintha külön riasztója lett volna a pénzügyeimre. A csengés éles volt és sürgető, mintha nem tűrt volna halasztást, hogy azonnal tudjon minden részletről.
Épp elmostam egy bögrét, letöröltem a kezem, és meghallottam, ahogy Kornél beszél vele a nappaliban:
— Igen, anya, Zsuzsannának örökségből lett pénze. Igen… majdnem hárommillió forint.
Onnantól elszabadult minden.
— Kornél, jegyezd meg jól: a lakásnak kettőtök nevén kell lennie! Ez a ti otthonotok, nem az ő magánjátékszere! — csattant fel Ilona Váradi hangja.
A konyhaajtóban álltam, mozdulatlanul. Kornél kihangosította a telefont — utólag visszagondolva, ez volt az első komoly hiba.
— Anya, de hát ez az ő öröksége… — próbálkozott.
— És akkor mi van? — förmedt rá. — Te is spóroltál! Család vagytok! Vagy azt akarod, hogy egy vita után egyszerűen kirakjon az utcára?
Abban a pillanatban bennem valami elmozdult. Nem hirtelen, nem látványosan, hanem lassan és visszavonhatatlanul.
— A lakás az én nevemen lesz — szólaltam meg nyugodtan.
Kornél úgy fordult felém, mintha pofon vágtam volna.
— Zsuzsanna, miért kell így? Megbeszélhetnénk normálisan…
— Meghoztam a döntést. A lakás az enyém lesz.
Ezzel kiléptem, és becsuktam magam mögött a konyhaajtót.
Akkor még nem tudtam, hogy ez csak az első repedés volt.
A következő hetekben a hideg nem a radiátorokból áradt, hanem kettőnk közül. Kornél feszült volt, szűkszavú, mintha személyes sértésként élte volna meg, hogy nem az ő elképzelése szerint alakul minden.
Az anyja naponta hívta. Néha reggel, néha este, néha mindkettő. Hallottam, ahogy Kornél minden csörgés előtt nagyot sóhajt, mégis felveszi. A beszélgetések rendre oda futottak ki, hogy én mennyire „hálátlan” és „túl önálló” vagyok.
Közben én lakásokat néztem.
Találtam egy tökéletes háromszobást: hetven négyzetméter, új építésű ház, csendes környék, a metró pár percre. Egyedül mentem megnézni — Kornél nem volt hajlandó elkísérni.
— Ha úgyis csak a saját nevedre íratod, akkor intézd egyedül — vetette oda.
Fájt, de összeszorítottam a fogam. Akkorra már tudtam, hogy nincs visszaút.
A bank gyorsan rábólintott a hitelre. Amikor ezt elmondtam a férjemnek, csak ennyit kérdezett:
— Tehát már mindent eldöntöttél?
— Igen.
— És az eszembe sem jutott, hogy megkérdezd, mit gondolok?
— Ha megkérdezlek, akkor is inkább az anyád véleményét hallottam volna, nem a tiédet.
Nem válaszolt.
Január végén költöztünk. Harmadik napja szakadt az eső, mintha a város előre megsiratta volna a házasságunkat.
A lakás gyönyörű volt: világos falak, hatalmas ablakok, végre egy rendes konyha, külön szobák. Lelkesedésemben egyik helyiségből a másikba jártam, terveztem a kanapé helyét, a polcokat, és kiválasztottam, hová kerül majd a fikusz. Igen, vettem egyet — magamnak, egy új kezdet jelképeként.
Kornél viszont…
Úgy mozgott, mint egy albérlő. Hallgatott. Éjszakánként a telefonját bámulta. Hétvégenként eltűnt az anyjánál.
Először azt hittem, csak idő kell neki. Aztán azt, hogy majd túlteszi magát rajta. Végül azt, hogy az egész nem több átmeneti feszültségnél.
Egészen addig az estig, amikor a serpenyő fölé hajolva zöldségeket pirítottam, és ő halkan, de határozottan megszólalt.