— Ezt most komolyan mondtad? — a férjem hangja elcsuklott, rekedt lett, mintha hadat üzentem volna neki.
Kornél Erdélyi a konyha közepén állt, egyik kezével az asztal szélébe kapaszkodott, és úgy nézett rám, mintha az imént gyújtottam volna fel a gyerekkora kanapéját.
— Teljesen komolyan — feleltem nyugodt hangon, bár az ujjaim remegtek. — A lakás az én nevemre kerül.
A csend súlyos volt és fenyegető. Odakint januári eső verte az ablakot, hideg, nyálkás, igazi télnek nyoma sem volt. Bent viszont a feszültség forróbbnak tűnt, mint a radiátorok.
Idegesen végigsimított a haján.
— Fel is fogod, mit beszélsz? Ennek a mi otthonunknak kellene lennie!
— A miénk? — elmosolyodtam, de inkább keserűen. — A te anyád már két napja magyarázza telefonon, hogy az „igazi feleségek” megosztják, amijük van. Közben rólam kiderült, hogy „önző természetem” van. Igen, mindent nagyon jól értek.
Kornél ökölbe szorította a kezét.
— Hagyd már ezt. Anyu csak aggódik.
— Tudom — kinyitottam a hűtőt, kivettem egy palack vizet. — Annyira aggódik, hogy gyakrabban hív, mint te. És minden beszélgetésben mellékesen rákérdez: „Zsuzsanna biztosan beír téged tulajdonosnak?”
Elfordította a fejét. Ez mindig biztos jel volt: betaláltam.
Így zajlott a mi „reggeli beszélgetésünk”. És ez még csak bemelegítésnek számított.
Valójában az egész már ősszel elkezdődött. Egy szűk, bérelt egyszobásban laktunk Debrecen szélén. Régi panel, állandó huzat, a felettünk lakók vasárnaponként fúrtak. Harmincvalahány négyzetméter, és egy hűtő, ami úgy zúgott, mintha bármelyik pillanatban kilőne az űrbe.
Én megszoktam. A férjem anyja viszont soha.
— Kornélkám, te tényleg itt élsz? — kérdezte minden alkalommal, amikor „csak egy percre” beugrott. — Itt levegőt sem lehet venni!
Én hallgattam. Kornél is. Legfeljebb megvonta a vállát: átmeneti állapot, spórolunk.
Dolgoztunk mindketten. Ő egy építőipari cégnél volt mérnök, én közgazdászként egy kisebb vállalatnál. Nem dúskáltunk, de kijöttünk. Két éven át félretettünk minden hónapban egy tízest, becsülettel. Végül összegyűlt négyszázezer forint önerő — és azt hittük, most már könnyebb lesz.
Aztán egy szürke januári napon villámcsapásként ért a telefonhívás a közjegyzőtől.
Örökség. Majdnem hárommillió forint.
Majdnem kiejtettem a kezemből a telefont.
Egy idős asszony, távoli rokon anyai ágon, akit életemben talán kétszer láttam, rám hagyta mindenét. Azért, mert egyszer bementem hozzá a kórházba. Egyetlen alkalommal. Fél órára.
Nevetséges, nem? Harminc perc — és ilyen lavina.
Este elmondtam Kornélnak. Átölelt, felkapott, körbeforgatott a konyhában, mint egy gyerek, aki megkapta álmai játékát.
— Zsuzsanna, felfogod? Végre vehetünk egy rendes lakást! Nem ezt a dobozt… akár egy háromszobás is belefér!
Én is boldog voltam akkor. Azt hittem, hogy mostantól minden egyszerűbb lesz, és senkinek sem jut majd eszébe beleszólni abba, ami az enyém… vagy legalábbis ezt hittem abban a pillanatban.