Márk Lakatos az ágy szélén ült, amikor meglátta Enikő Kozmát, és azonnal felderült az arca. A mosolya azonban furcsára sikerült, kissé féloldalas volt, mintha inkább kényszeredett vigyorral próbálkozna. Enikőnek feltűnt, hogy a hozott csomagot már átnézte: az éjjeliszekrényen ott állt egy félig teli pohár gyümölcslé. Egyáltalán nem tűnt tehetetlennek vagy elesettnek, még ha minden szavával igyekezett is ennek az ellenkezőjét bizonygatni.
– A jobb kezemmel nem bírok kanalat fogni, bal kézzel eszem, a lábam meg mintha nem is az enyém lenne – panaszkodott. – Fogalmam sincs, hogyan fogok ezután élni. Teljesen egyedül maradtam.
A szemében könny csillant, és Enikő pontosan tudta, ez a régi, jól ismert fogás része.
– És a legutóbbi feleséged hol van? – kérdezte higgadtan, minden együttérzés nélkül.
– Szétmentünk. Be akarta jelenteni a saját gyerekeit az én lakásomba. Tudod… te voltál a legjobb mind közül. Csak túl későn jöttem rá – mondta, majd olyan tekintettel nézett rá, mint egy megvert kutya, abban bízva, hogy Enikő szíve meglágyul.
Amikor Enikő indulni készült, Márk halkan utána szólt:
– Ugye, még visszajössz?
– Az orvos szerint hamarosan kiengednek, szóval… gyógyulj meg – felelte, és nem ígért többet.
Két nappal később váratlan vendég érkezett: Bernadett Varga. Enikő őszintén megörült a lányának, hiszen három éve nem látta. Az első két esztendőben még hazajött egy-egy hétre szabadság alatt, az utóbbi időben viszont már csak telefonon jelentkezett, akkor is leginkább ünnepekkor.
– Olyan jó itthon! – lelkesedett Bernadett. – Mintha megállt volna az idő. A szobám pont ugyanúgy néz ki. Te még mindig egyedül élsz? – kérdezte hirtelen.
– Kivel élnék? Arra gondolsz, hogy férjhez mentem-e? Nem – válaszolta Enikő.
– Hát… még fiatal vagy, bármi lehet – mondta kitérően a lánya. – És apa hogy van?
– Apa? – Enikő meglepetten nézett rá. – Beszélsz vele? Tudod, hogy kórházban van?
– Tudom. Felhívott, azt mondta, rosszul van, nem tudja, mihez kezdjen, és segítség nélkül nem boldogul.
– Szóval miatta jöttél? – állt össze Enikőben a kép. – Én meg azt hittem, hiányoztam neked. Akkor mondd, miért jöttél valójában?
Bernadett nagy levegőt vett.
– Igorral válunk – bökte ki.
– Tessék? Miért?
– Azt ígérte, hogy lesz saját lakásunk, de még mindig az anyjával élünk. Folyton beleszól mindenbe, állandóan kioktat. Nem érzem magam otthon. Igor pedig azt hajtogatja, hogy nem hagyhatja magára az anyját… elegem van, anya.
– Akkor most végleg hazajöttél? Maradj csak, örülök neked – mondta Enikő őszintén.
– Nem egészen – Bernadett idegesen gyűrögette a szalvétát, amitől Enikő megfeszült. – Apa azt mondta, ha befogadod őt magadhoz, akkor nekem adja a lakását.
– Szóval erről van szó… – Enikő hangja elcsendesedett. – Ezek szerint a hátam mögött mindent megbeszéltetek.
– Anya, kérlek, így mindenkinek jobb lenne. Én itt lennék, apának szüksége van gondoskodásra, és te sem lennél egyedül.
– Ki mondta, hogy nem vagyok elégedett az életemmel? Elfelejtetted, hogy ő hagyott el minket? Utána több felesége is volt, és te azt várod, hogy mindezt megbocsássam, elfelejtsem, és még ápoljam is?
– Azt mondta, megbánta, amit tett, és mindig csak téged szeretett. Te magad mondtad, hogy mindenkinek jár egy második esély. Anya, gondold át… telnek az évek, és te egyedül vagy.
– Te itt maradhatsz, ameddig csak szeretnél – mondta Enikő határozottan. – De az apádat nem fogadom be. Ez az én végső döntésem.
– Még mindig nem tudtad megbocsátani neki?
– És te? – kérdezett vissza Enikő, majd egy pillanatra elhallgatott. – Most már értem, miért próbált meg újra közeledni hozzám, és ez a felismerés keserűbb volt számára, mint bármi más.