Az egyetemi évek alatt Bernadett Varga végül fittyet hányt Enikő Kozma minden óvatos intelmére, és kész helyzet elé állította az anyját: bejelentette az esküvőt. A meghívottak között ott szerepelt az apja is. Márk Lakatos addigra már túlesett egy váláson, majd belekezdett egy újabb házasságba egy kétgyermekes nővel, ám az a kapcsolat sem bizonyult tartósnak, rövid időn belül széthullott.
Az esküvőre egyedül érkezett, és Enikő számára kellemetlen módon igyekezett újra közeledni hozzá, mintha a múlt sosem létezett volna. A vendégek többsége mit sem sejtett a feszültségekből: meghatódva figyelték, ahogy az apa táncra perdül gyönyörű lányával, és sokan meghitt családi pillanatként könyvelték el a jelenetet.
A diploma megszerzése után Bernadett a férjével együtt egy másik városba költözött. Ettől kezdve az anya-lánya kapcsolat leszűkült néhány rövid telefonhívásra, az ünnepi jókívánságokra szilveszterkor, illetve az évente egyszer elmondott születésnapi köszöntésekre.
Enikőt mélyen megviselte a házassága felbomlása, a lánya elköltözése pedig végképp padlóra küldte. Hosszú idő kellett, mire elfogadta mindazt, ami vele történt. Lassan megtanult együtt élni az egyedülléttel, sőt, időnként még apró előnyeit is felismerte a csendes, önálló életnek.
Mégis, valahányszor sétái során idős házaspárokat látott, akik gyengéden karolták egymást, összeszorult a szíve. Ő is arról álmodott, hogy egyszer megöregszik valaki mellett, és majd unokák nevetése tölti meg a családi otthont.
Biztos volt benne, hogy jó nagymama válna belőle, hiszen minden fel nem használt szeretetét a gyerekekre árasztaná. Az élet azonban ezt sem siette elrendezni. Bernadett és a férje nem siettek gyermeket vállalni. Talán bölcsebbek voltak nála: Enikő egy évvel az esküvője után már anya lett, még fel sem ocsúdtak a házasság első időszakából, amikor a kicsi érkezésével együtt a gondok és felelősségek is rájuk szakadtak.
Enikő már túllépte a negyvenötöt, ereje teljében volt, az egészsége sem hagyta cserben. Megvolt a munkája, amit szeretett, a szabad óráit pedig legszívesebben olvasással vagy kötögetéssel töltötte. Egyvalami azonban hiányzott az életéből: a család, és úgy érezte, enélkül a boldogság is csak hiányos marad.
Egy váratlan telefoncsörgés szakította félbe a fonal számolását. A kijelzőn Márk Lakatos neve jelent meg. A férfi közölte, hogy kórházban fekszik, és arra kérte, látogassa meg, mert ki tudja, mi történhet. A hangja furcsán torz volt, mintha tele lett volna a szája, vagy nem lenne teljesen józan.
Enikő eszébe jutott a nagymamája, aki gyerekkorában gyakran beszélt neki hitről és lelkiismeretről. Azt mondta, az utolsó ítéletkor az Úr számon kéri majd, ki milyen jót tett: adott-e enni az éhezőnek, megosztotta-e a ruháját a rászorulóval, meglátogatta-e a beteget. Ha valaki mindezt elmulasztja, súlyos büntetés vár rá – figyelmeztette akkor komolyan.
Ezek a szavak mélyen beleégtek Enikő emlékezetébe. Másnap szőlőt, kekszet és gyümölcslevet vásárolt, majd elindult a kórházba. Végül is Márk az élete része volt egykor, nem tudott teljesen elfordulni tőle.
A kórteremben azonban nem találta, éppen vizsgálatra vitték. A csomagot az éjjeliszekrényre tette, majd felkereste a kezelőorvost. Az orvos először szemrehányást tett neki, amiért eddig nem látogatta a férjét, ám amikor kiderült, hogy csak az exfeleség, enyhült a hangja. Elmondta, hogy Márk szélütést kapott, de szerencsére időben kórházba került, így a következmények nem lettek végzetesek.
A beszéde a neurológiai érintettség miatt akadozó, de javulás várható. A karja és a lába kissé gyenge, ám jó az általános állapota, és megfelelő kezeléssel akár teljesen felépülhet.
Enikő megkönnyebbülten sóhajtott fel. Attól rettegett, hogy a férfi maradandó fogyatékossággal marad. Bár Márk elhagyta őt, rosszat sosem kívánt neki. Amikor visszatért a kórterembe, az egykori férje már ott volt, felülve az ágyon, és Enikőben egyszerre keveredett a múlt fájdalma és a csendes remény, hogy talán még nincs minden lezárva.