Enikő Kozma gyerekkorától azt hallotta az édesanyjától, hogy egy nő életében a család az első. A munka, a hivatás lehet fontos és hasznos, de nem ad meleget a hideg napokon, és nem nyújt majd egy pohár vizet idős korban. Anyja szerint igazi boldogság nincs férj, szeretet és gyermekek nélkül.
Így történt, hogy amikor Enikő először beleszeretett valakibe, máris jövendőbeliként tekintett rá. Számára a kapcsolat csupán egy lépés volt az eljegyzés és a házasság felé. Meg is kapták mindazt, amit ilyenkor illik: ünnepélyes esküvőt, hófehér ruhát, limuzint, és azt a mámoros érzést, hogy előtte áll az egész élet, tele szeretettel és reménnyel.
Egy év sem telt el, amikor megszületett kislányuk, Bernadett Varga, aki mintha mindkettejük legszebb vonásait örökölte volna. Gondoskodó férj, piros pozsgás arcú, kék szemű gyermek – Enikő akkoriban úgy érezte, ennél többet nem is kívánhat az embertől az élet.
Ha valaki akkor azt mondja neki, hogy húsz év múlva teljesen egyedül marad, bizonyosan kineveti. Ám ahogy a mondás tartja: az ember terveket sző, a sors pedig a maga módján alakítja a dolgokat.
Enikő előtt ott lebegett a saját szülei házasságának példája, ezért igyekezett jó feleség és odaadó anya lenni. Hibák persze akadtak – ki az, aki nem botlik meg? A családi élet fortélyait és a gyereknevelést nem tanítják iskolában, mindent tapasztalatból, sokszor fájdalmas próbák árán kellett elsajátítania.
Valamivel több mint tíz év telt el, amikor a férje elhagyta őt egy másik nő kedvéért. Sem az okos, türelmes feleség, sem a szép, szeretetre vágyó gyermek nem tudta maradásra bírni. Legalább annyi becsület volt benne, hogy nem próbálta kijátszani a rendszert: a lakást Enikőnek és a lányuknak hagyta, a tartásdíjat rendesen fizette. Ez maradt az egyetlen vigasz.
A válás mélyen megviselte Enikőt. Mivel valóban szerette a férjét, hosszú ideig képtelen volt továbblépni, hiába akadtak jelentkezők, akik szívesen betöltötték volna az üres helyet az életében. Kezdetben az apa még látogatta Bernadettet, születésnapokon ajándékot hozott, később azonban a kapcsolat puszta pénzutalásokká silányult.
Miközben Enikő próbált hozzászokni az egyedülléthez és feldolgozni a kudarcot, Bernadett kamaszodni kezdett, zárkózottá és kezelhetetlenné vált, újabb terheket róva az amúgy is kimerült anyára.
Tizenöt évesen a lány hirtelen közölte, hogy látni szeretné az apját, és elkérte a telefonszámát.
– Minek? – kérdezte Enikő óvatosan. – Új családja van, talán már gyerekei is. Téged sem keresett soha igazán. Nemcsak engem hagyott el, hanem téged is.
Mindezek ellenére odaadta a számot.
Bernadett néhányszor elutazott hozzá, aztán abbamaradtak a látogatások. Az első alkalommal az apa örült neki, érdeklődött az iskoláról, a jövőbeli terveiről. A felesége hűvös volt, de udvarias: teával kínálta, különösebb lelkesedés nélkül. Gyerekük nem volt. Búcsúzáskor az apa kérte, hogy ne feledkezzen meg róla, és máskor is jöjjön.
Egy hét múlva minden megismétlődött. Ugyanazok a kérdések, ugyanaz a mosoly, ugyanaz a tea – pedig Bernadett iskola után érkezett, éhesen és fáradtan. Ezúttal azonban meghívás már nem hangzott el.
Többet nem ment. Enikő titokban megkönnyebbült. Féltékenység mardosta: attól tartott, hogy az apa ajándékokkal és figyelemmel elcsábítja a lányt, és Bernadett végleg eltávolodik tőle.
Később, még az egyetemi évek alatt Bernadett váratlanul bejelentette, hogy férjhez készül az egyik csoporttársához, fittyet hányva anyja minden óvatos figyelmeztetésére, ami újabb feszültségeket vetített előre a kapcsolatukban.