A földre hullott csomagok tompa puffanása még visszhangzott a térben.
– Tehát… akkor a feleséged pénzéből vetted azokat az ajándékokat, amelyeket nekem szántál? – kérdezte Margit Király lassan, mintha minden szó fájna neki. – Úgy, hogy közben háromszázezer forinttal tartozol? És erről nekem fogalmam sem volt?
– Anya, majd otthon mindent elmondok – próbálkozott Kristóf Hegedűs halkabban. – Ne itt, ne most, ennyi ember előtt…
– Nincs mit magyarázni! – csattant fel az asszony. – Átvertél! Elhitetted velem, hogy rendben van az életed, hogy talpraesett, felelősségteljes férfi lett belőled! És közben te… te…
A mondat félbemaradt, Margit képtelen volt folytatni. Tibor Dunai eközben látható érdeklődéssel figyelte a jelenetet, szemében nyílt elégedettséggel, mintha egy előadást nézne.
– Akkor jól értem, hogy jelenleg nincs miből törleszteni? – szólalt meg tárgyilagos hangon.
– Nincs – felelte Lilla Fodor határozottan. – És addig nem is lesz, amíg nem dolgozik, és nem szakad el végre ettől az egész játékmániától.
– Világos – biccentett Tibor. – Ebben az esetben elköszönök, Kristóf. Nem sokáig várok. Jobb, ha észben tartod.
Távozás előtt még végignézett rajtuk, majd eltűnt az emberek között. Margit Király mozdulatlanul állt a szétszóródott szatyrok felett, tekintete fájdalmasan időzött a fián.
– Vidd el őket – mutatott a lábánál heverő csomagokra. – Nem kérek olyan ajándékot, amit hazugsággal és más pénzén vettek.
– Anya, kérlek…
– Ne szólíts így! – vágott közbe keményen. – Megaláztál. Idegenek előtt. Hogyan használhatnám ezeket, tudva, hogy adósságokba verted magad, és közben becsapod a feleséged?
Lilla lehajolt, összeszedte a szatyrokat, majd Margit felé nyújtotta őket.
– Margit Király, kérem, fogadja el. Nem az ön felelőssége, hogy a fia ilyenné vált.
– Nem, kedvesem – rázta meg a fejét az asszony. – Nem fogadhatok el semmit, ami a te keresetedből származik, miközben ő ennyi embernek tartozik. Ez nem lenne tisztességes veled szemben.
– Hiszen nem is tudott róla…
– Nem. Pedig kellett volna. Egy anya érzi, ha baj van a gyerekével.
Szorongató hallgatásban hagyták el a bevásárlóközpontot. Kristóf néhány lépéssel mögöttük haladt, kezében az élelmiszerekkel és azokkal az ajándékokkal, amelyek most már senkinek sem kellettek. Odakint finom eső permetezett, mintha az idő is együttérzett volna velük.
– Szégyenkezem miattad – szólalt meg Margit, miután beült az autóba. – Szégyellem, hogy én neveltelek fel. Mondd, hol hibáztam?
Az úton hazafelé senki nem törte meg a csendet. Lilla az ablakon túl elmosódó, szürke utcákat figyelte, és fejében kavarogtak a gondolatok. Háromszázezer forint tartozás. Titkolt függőség. Megszokott hazugságok. És most ez az egész színjáték.
Reggel még azt hitte, csak átmeneti gondjaik vannak, hogy néhány hónap takarékoskodással átvészelik a nehéz időszakot. Most már világos volt számára: a probléma sokkal mélyebb.
Döntenie kell. Mielőtt az adósságok tovább halmozódnak, és Kristóf végleg belesüpped abba az életbe, amit eddig is titkolt.
A hátsó ülésen heverő csomagok némán emlékeztették arra, milyen könnyen képes egyetlen hazugság több kapcsolatot is romba dönteni.
És ez a rombolás talán már visszafordíthatatlan volt.