Tibor Dunai ezután udvarias mozdulattal Margit Király felé fordult, és könnyed meghajlással jelezte jómodorát.
– Ó, igazán örülök a személyes találkozásnak – mondta mosolyogva. – A fia szemmel láthatóan nem fukarkodik. Ha ilyen bőkezűen vásárol, akkor talán végre a régi tartozását is rendezhetné.
A mondat után sűrű, kellemetlen csönd ült közéjük. Margit Király tanácstalanul nézett Kristóf Hegedűsre, mintha nem lenne biztos benne, jól hallotta-e az előbbieket.
– Miféle tartozásról beszélünk, kisfiam? – kérdezte bizonytalan hangon.
– Hát arról, amit az ön derék fia felém halmozott fel – vigyorodott el Tibor, látványosan élvezve a helyzetet. – Egy szép, kerek összegről van szó. Pontosan háromszázezer forintról. Fél éve ígéri, hogy rendezi, erre most azt látom, hogy a boltban gondolkodás nélkül költekezik.
Mintha a levegő is megdermedt volna. Margit ösztönösen hátrébb lépett, karjában még szorosabban szorítva a szatyrokat. Arcán a döbbenet és a félelem egyszerre jelent meg.
– Háromszázezer? – lehelte szinte hangtalanul. – Kristóf… mondd, ez igaz?
– Anya, kérlek… ez nem ilyen egyszerű… – hebegte a férfi, tekintetét a padlóra szegezve.
– Dehogynem egyszerű – vágott közbe Tibor jókedvűen. – Egy baráti pókerpartin történt az egész. A fia nagyfiúnak akart látszani, magas téteket rakott fel, blöffölt, ahogy a nagyok szokták. Csakhogy a lapok nem neki kedveztek. Vesztett, majd megígérte, hogy egy hónapon belül visszafizeti. Ennek már fél éve.
Lilla Fodor mozdulatlanná merevedett. Háromszázezer forint. Kristóf kártyázott. Adósságba verte magát. És minderről ő egy szót sem tudott. A gondolatok egymásra torlódtak benne, a gyomra görcsbe rándult.
Tibor érdeklődve pillantott felé.
– Maga lesz a feleség, ugye? Igazán csinos. És tudja, hogy a férje mennyire rajong a szerencsejátékért? Lelkes játékos, csak épp a Fortuna nem áll mellette túl gyakran.
Lilla némán hallgatott. Eszébe jutottak az elmúlt hónapok: az aprólékos spórolás, az olcsó bevásárlások, az elhalasztott ruhavásárlások. És közben Kristóf állandó megjegyzései, hogy túl sokat költ. Most pedig kiderült, hogy ő maga könnyedén eljátszott hatalmas összegeket.
– Szóval mi legyen, Kristóf? – kérdezte Tibor, barátian a vállára ütve. – Ha futja ilyen ajándékokra anyukádnak, akkor nekem is juthatna valami. Nem kérek mindent egyszerre, részletekben is megfelel.
– Most nincs nálam ennyi pénz… – suttogta Kristóf, továbbra is a földet nézve.
– Ugyan már – csóválta a fejét Tibor tettetett csodálkozással. – Akkor ezekért ki fizetett? Itt van legalább húszezer forintnyi áru. Elég nagyvonalú vásárlás volt.
Ismét fájdalmas csend telepedett rájuk. Kristóf lehorgasztott fejjel állt, mint egy rajtakapott diák. Margit Király tekintetében a rémület egyre erősödött.
– Válaszolj neki! – követelte remegő hangon. – Honnan volt pénzed az ajándékokra, ha ekkora tartozásod van?
Lilla ekkor már nem tudta magában tartani.
– Az az én bankkártyám volt – szólalt meg határozottan, mindenki számára jól hallhatóan. – Az én munkámmal megkeresett pénzem. Ő pedig szándékosan azt mondta, hogy otthon maradt a pénztárcája. A maga fia egy fillérrel sem rendelkezik.
Margit Király összerezzent, mintha pofon érte volna, és a kezéből kicsúszó szatyrok hangos koppanással zuhantak a padlóra.