…és ti még így viszonzátok mindezt!
Fruzsina Mezei kimerülten fújta ki a levegőt. Úgy érezte, mintha órák óta ugyanazt a kört futnák, és egyetlen szó sem jutna át a falon, amelyet az anyósa maga köré emelt.
— Kérem, Ilona, menjen most haza — mondta visszafogottan. — Feküdjön le, pihenjen. Ez most mindenkinek jót tenne.
— Haza? — Ilona Török szinte kilőtt a székről. — És mégis hová? Ahhoz a fiamhoz, akit az a meny faképnél hagyott? Abba a nyomorúságos kis lyukba, ahol alig lehet megfordulni?
— Ez csak ideiglenes állapot — válaszolta Fruzsina. — Amint Márkkal megbeszéljük, merre tovább, minden világossá válik.
— És ha nem jutottok dűlőre? — az asszony gyanakodva összehúzta a szemét. — Ha válás lesz belőle?
— Akkor mindenki a saját útját járja — felelte halkan, de határozottan.
— Tehát ez a lakás marad neked, az én fiam meg hoppon marad? — csattant fel Ilona.
Ebben a pillanatban Fruzsina számára is nyilvánvalóvá vált, miért zajlott ez az egész jelenet. Nem az aggódás, nem az egészség, hanem a lakás volt a valódi tét.
— Ez az otthon mindig is az enyém volt — emlékeztette nyugodtan. — A nagyapám hagyta rám.
— Ha igazán szeretted volna Márkocskát, akkor a felét már rég a nevére írtad volna! — vágott közbe az anyós. — Rendes családokban nincs enyém-tied, minden közös!
— Egy egészséges családban tiszteletben tartják egymás határait — felelte Fruzsina.
— Határok? — nevetett fel gúnyosan Ilona. — Ezek modern ostobaságok! Régen mindenki együtt élt, nem volt ilyen finnyásság!
— Igen, és a menyek csendben viselték el mindezt — tette hozzá Fruzsina keserűen.
— Senki nem szenvedett! — vágta rá az asszony. — Tudták, hol a helyük, és megbecsülték az idősebbeket!
Ezzel a vita végleg kifulladt. Ilona kiviharzott, az ajtó hangosan becsapódott. Fruzsina ott maradt egyedül a nagyapja lakásának némaságában, amely egyszerre volt megnyugtató és fájdalmas.
Késő este csörgött a telefon. Márk Budai volt az.
— Fruzsi, anya azt mondja, kidobtad — kezdte vádaskodva.
— Arra kértem, hogy menjen el — javította ki. — Ez nem ugyanaz.
— Segíteni akart neked!
— Én nem kértem a segítségét.
— Jézusom, Fruzsi! — a férfi hangja feszült volt. — Milyen ember vagy te? Anyám jót akar, te meg eltaszítod magadtól!
— Márk, az anyukád saját magának akar jót. Azt szeretné, ha ő dönthetne helyettünk.
— Ez egyszerűen nem igaz!
— De igen, és te is pontosan tudod, csak nem akarod kimondani.
— Tudod mit?! — robbant ki a férfi. — Maradj csak ott egyedül, ameddig akarsz! De ha egyszer észbe kapsz, nem biztos, hogy lesz még hová visszajönnöd!
Fruzsina nyugodtan bontotta a vonalat. Márk fenyegetései többé nem értek célt.
Eltelt egy hét. Fruzsina berendezkedett a nagyapja lakásában, mestereket hívott a kisebb javításokhoz, és lassan kezdte visszanyerni a mindennapok ritmusát. Úgy érezte, végre ismét a saját életét éli.
Péntek este hirtelen, erőszakos csöngetés rázta fel a csendet. A kukucskálón kinézve meglátta Márkot és Ilonát a lépcsőházban. A férfi kezében egy sporttáska lógott.
— Mit akartok? — kérdezte Fruzsina az ajtón át.
— Nyisd ki! Beszélnünk kell! — kiabálta Márk.
— Mondjátok onnan.
— Ne csináld ezt! Elhoztam a holmijainkat. Beköltözünk.
Fruzsina döbbenten nézett az ajtóra.
— Kik?
— Anya és én. Hiszen azt akartad, hogy együtt legyünk!
— Én tisztázni akartam a kapcsolatunkat — felelte. — Nem közös albérletet anyukáddal.
— Fruzsikám, nyisd ki! — szólt közbe Ilona. — A szomszédok mindent látnak!
— Nézzék csak. Menjetek el.
— Ez az én lakásom is! — ordította Márk. — Házastársak vagyunk, jogom van itt élni!
— Nincs — vágta rá Fruzsina. — A lakás kizárólag az én nevemen van.
— Akkor rendőrt hívok!
— Nyugodtan.
Suttogás hallatszott az ajtó mögül, majd Ilona hangja újra megszólalt, ezúttal mézesmázosan:
— Drágám, ne légy már ilyen makacs. Főzünk egy teát, mindent megbeszélünk szépen.
— Már mindent megbeszéltünk. Menjetek haza.
— Utoljára mondom! — üvöltötte Márk. — Nyisd ki, vagy betöröm az ajtót!
— Próbáld meg — válaszolta higgadtan. — Azonnal hívom a rendőrséget, és az éjszakát bent töltöd.
Újabb suttogás, majd lépések távolodtak. Fruzsina várt még pár percet, aztán óvatosan újra kinézett. A folyosó üres volt.
Másnap ügyvédhez ment. Az ősz hajú, szúrós tekintetű jogász figyelmesen végighallgatta, majd határozottan megszólalt:
— A férjének semmiféle joga nincs ehhez az ingatlanhoz. Ez az ön házasság előtti, öröklés útján szerzett tulajdona.