— …még azt is előre eldöntötte, melyik helyiség lesz az övé — fejezte be Fruzsina halkan, de feszült hangon.
— És ebben mi a probléma? — vonta meg a vállát Márk Budai. — A lakás tágas, bőven elférnénk mindannyian.
— Márk, értsd meg — fordult felé komolyan a nő. — Ez az ingatlan az én személyes örökségem. A nagyapám rám hagyta, nem ránk, nem a teljes családra.
— Már megint ugyanaz a lemez! — csattant fel a férfi türelmetlenül. — Miért kell ezt ennyire külön kezelni? Házastársak vagyunk, egy egység!
— Nem erről beszélek — próbálta nyugodtan, tagoltan elmagyarázni Fruzsina. — Arról van szó, hogy szeretném én meghozni a döntést. Lehet, hogy kiadnám albérletbe, és abból lenne egy plusz bevétel. Vagy akár eladnám, és másba fektetném a pénzt.
— Eladnád?! — Márk arca eltorzult az indulattól. — Egy háromszobás, belvárosi lakást? Teljesen elvesztetted az eszed?
— Ez az én jogom — vágta rá határozottan.
— Nem! — emelte fel a hangját Márk. — Ez közös ügy! Család vagyunk! És anyámnak igaza van: rettenetesen önzően viselkedsz!
Fruzsina lassan letette a kést a pultra. A deszkán félbevágott zöldségek maradtak, ő pedig szembefordult a férjével.
— Tudod mit? — mondta csendesen, de érezhető éllel. — Ha szerinted ennyire önző vagyok, talán jobb lenne, ha egy időre egyedül költöznék át a nagyapám lakásába.
— Tessék? — nézett rá döbbenten Márk. — Miféle ostobaság ez?
— Egyáltalán nem ostobaság — rázta meg a fejét. — Ott maradok egy-két hétig. Kitakarítok, átnézem a nagyapám holmijait, rendet teszek. És talán mindkettőnknek jót tesz egy kis szünet.
Márk nem válaszolt. Szó nélkül megfordult, bevonult a hálószobába, az ajtó pedig hangosan bevágódott mögötte. A lakás másik feléből nem sokkal később újra felsírt Ilona Török panaszos hangja.
Másnap reggel Fruzsina összekészítette a legszükségesebb holmiját, és elindult. A nagyapja lakása némasággal és az öreg könyvek jellegzetes, poros illatával fogadta. Lassan végigsétált a szobákon, ujjai végigsimítottak az ismerős bútorokon, és önkéntelenül is felidéződtek benne a gyerekkori látogatások.
Az első napok szinte észrevétlenül teltek. Takarított, pakolt, átnézte a régi iratokat és tárgyakat. Meglepően jól esett neki az egyedüllét. Senki nem kérdezte meg, mit főz vacsorára. Senki nem szólt bele abba, mit vesz fel. Nem dübörgött a televízió hajnal óta, és nem volt folyamatos feszültség a levegőben.
A negyedik napon azonban megszólalt a csengő.
Amikor ajtót nyitott, Ilona Török állt előtte, kezében egy hatalmas utazótáskával.
— Fruzsinácska, drágám! — mosolygott rá túláradó kedvességgel. — Hogy bírod itt teljesen egyedül? Fogadni mernék, hogy semmi rendes ennivalód nincs, és a lakás is romokban áll!
Anélkül, hogy meghívást kapott volna, már be is lépett.
— Jaj, borzalmas! — csapta össze a kezét, miközben körbefordult az előszobában. — Ezek a tapéták katasztrofálisak! A padló is! Minden elavult, lepusztult!
— Nekem megfelel — válaszolta Fruzsina hűvösen. — A nagyapám emléke köt ide.
— Az emlék szép dolog — bólogatott az anyós —, de azért normális körülmények között kell élni! Ne aggódj, majd segítek. Először főzök valamit, aztán leülünk, és megtervezzük a felújítást.
— Köszönöm, de nem kérem — felelte határozottan Fruzsina. — Egyedül szeretném megoldani.
— Ugyan már! — legyintett Ilona Török. — Melyik rendes meny utasítja vissza az anyósa segítségét? Hiszen egy család vagyunk!
A „család” szó Fruzsinában azonnal feszültséget keltett.
— Azért jöttem ide — mondta kimérten —, hogy egyedül lehessek. Hogy rendbe tegyem a gondolataimat és az érzéseimet.
— Mit kell ezen rendbe tenni? — csodálkozott az anyós. — Minden világos! Megsértődtél Márkra, és most leckét akarsz adni neki. De elég volt ebből! A fiam szenved!
A „fiam” harminckét éves volt, de Ilona Török szemében örökre kisgyerek maradt.
— Nem sértődtem meg — válaszolta Fruzsina türelmesen. — Csak szeretném eldönteni, akarok-e továbbra is ugyanígy élni, ahogy eddig.
— Ezt hogy érted? — szűkítette össze a szemét az anyós.
— Úgy, hogy minden döntésemet megkérdőjelezik. Hogy még a saját örökségemről sem dönthetek szabadon. Hogy önzőnek neveznek, csak mert szeretnék egy kis saját teret.
Ilona Török leült az előszobai székre, és színpadias mozdulattal a mellkasához kapott.
— Jaj, rosszul vagyok! — nyögte. — A gyógyszereim… vizet!
Fruzsina szó nélkül hozott egy pohár vizet. Az anyós ivott néhány kortyot, majd vádlón felnézett rá.
— Nézd meg, hová jutottunk! Egy idős asszonyt teljesen kikészítesz!
— Ilona, ötvennyolc éves — jegyezte meg halkan Fruzsina. — Ez nem számít idős kornak.
— Miért, csak nyolcvan felett lehet valaki beteg?! — háborodott fel az anyós. — Magas a vérnyomásom, fájnak az ízületeim, és egész életemben rátok támaszkodtam…