— Azt képzeld, az anyósom a fiával együtt, csomagokkal a kezében állt az ajtóm előtt, és közölte: „Nyisd ki, beköltözünk a lakásodba!” — meséltem gúnyos éllel a hangomban, miközben már a rendőrség számát ütöttem be a telefonomba.
Fruzsina Mezei mozdulatlanná dermedt a kanapén, ujjai köré fonódott a készülék. Harmadszor futotta át a közjegyzőtől érkezett üzenetet, mintha attól tartana, hogy a szavak bármelyik pillanatban eltűnhetnek. A nagyapja után maradt örökség hivatalos papírjai végre elkészültek: a belvárosi, háromszobás lakás mostantól jogilag is az ő nevén volt. Az öröm szinte elöntötte, de alig néhány másodperc múlva szorító aggodalom váltotta fel. Egyetlen kérdés zakatolt benne: vajon Ilona Török hogyan fog erre reagálni?
Ilona Török, a férje édesanyja, már öt éve együtt élt velük a külvárosi, szűk kétszobás lakásban. Amikor eladta a saját otthonát, a fiához költözött, azt ígérve, hogy majd besegít a jövőbeli unokák körül. Az unokák azonban nem érkeztek meg, a segítségből pedig fokozatosan állandó ellenőrzés lett: Fruzsina minden lépését figyelte, véleményezte, irányítani próbálta.
Fruzsina végül felhívta a férjét.
— Szia, Márk. Van egy fontos hírem.
— Mi történt? — kérdezte a férfi kissé feszült hangon.
— Most beszéltem a közjegyzővel. A nagyapám lakása hivatalosan is az én tulajdonomba került.
— Ez fantasztikus! — lelkesedett Márk Budai. — Végre lehet egy igazán tágas otthonunk!
— Álljunk meg egy pillanatra — fogalmazott óvatosan Fruzsina. — Korábban megbeszéltük, hogy ez az én külön örökségem. A nagyapa kifejezetten rám hagyta a lakást.
— Persze, drágám — válaszolta Márk. — De hát egy család vagyunk. Végül is számít, hogy kinek a nevén van?
Fruzsina mellkasát jeges érzés járta át. Márk az utóbbi időben egyre gyakrabban hivatkozott arra, hogy „család”, valahányszor az ő személyes döntéseiről vagy tulajdonáról esett szó.
Este, amikor hazaért, Ilona Török már a konyhában ült. Az asztalon gőzölgött a tea, az anyós arcán pedig az a bizonyos, mindent sejtető mosoly ült.
— Fruzsinácska, gyere, ülj le — szólította meg kedveskedő hangon. — Komolyan beszélnünk kell.
Fruzsina helyet foglalt vele szemben, belül azonban azonnal megfeszült. Tudta, hogy ez a mosoly ritkán jelent jót.
— Márk mesélt a nagyapád lakásáról — kezdte Ilona Török. — Három szoba a belvárosban! Igazi főnyeremény.
— Igen, örülök neki — felelte Fruzsina visszafogottan.
— Akkor nagyszerű — csapta össze a kezét az anyós. — Holnap el is kezdhetünk pakolni. Az egész család átköltözik!
Fruzsina kis híján félrenyelte a teát.
— Elnézést… mit mondott?
— Hát hogy átköltözünk — vont vállat Ilona Török. — Már el is döntöttem, melyik szoba lesz az enyém. Az erkélyeset választom, a friss levegő nagyon fontos az egészségemnek.
— Ilona Török — szólalt meg Fruzsina, igyekezve nyugodt maradni —, Márkkal még nem egyeztettük a költözés kérdését.
— Ugyan már, mit kell ezen egyeztetni? — legyintett az anyós. — A lakás nagy, mindenkinek jut hely. A bútoraim is kényelmesen elférnek. Egyébként is, ott mindent fel kell majd újítani, a tapéta biztosan elavult.
Fruzsinában egyre erősebben fortyogott a düh.
— Ez az én örökségem — mondta határozottan. — És én döntök arról, mi történik vele.
Ilona Török döbbenten felhúzta a szemöldökét.
— A te örökséged? Hiszen férjes asszony vagy! Családod van! Nem lehetsz ennyire önző!
— Nem önzésről van szó — válaszolta Fruzsina. — Csak szeretném magam irányítani azt, amit a nagyapám rám hagyott.
— Értem én! — csapta hátra a széket az anyós. — Szóval mi már idegenek vagyunk neked? Öt éve élünk együtt, és te mégsem tekintesz minket családnak!
Ilona Török drámai mozdulattal a szívére szorította a kezét, majd bevonult a szobájába. Néhány pillanattal később hangos szipogás szűrődött ki onnan.
Márk késő este, komor arccal érkezett haza. Szinte le sem vette a cipőjét, máris a konyhába ment, ahol Fruzsina éppen a vacsorát készítette.
— Anya sír — mondta köszönés helyett. — Mi történt pontosan?