Az új lakás a negyedik emeleten volt, lift nélkül. A falakról itt-ott lehámlott a festék, a padló minden lépésnél panaszosan megnyikordult. Mégis volt benne valami felbecsülhetetlen: a nyugalom. Olyan sűrű és mély csend, hogy eleinte szinte ijesztőnek tűnt. Olyan érzést keltett, mint amikor az ember egyedül marad az erdőben, és ösztönösen figyel, honnan bukkanhat elő a veszély. Csakhogy itt nem tört rá senki. Nem jelent meg Boglárka Lengyel, nem csengetett Ildikó Váradi, és Zoltán Simon sem állt az ajtó előtt.
Az első hét szinte teljesen összefolyt. Renáta aludt. Hosszú órákon át, gyakran délig. Amikor felébredt, teát főzött, leült az ablak mellé, és csak nézte az utcát. A csészében nem volt sütemény, a fejében nem visszhangoztak megjegyzések arról, hogy „bezzeg Boglárka ezt máshogy csinálná”. Nem voltak elemzések, viták, magyarázkodások. A csend lassan elvesztette fenyegető élét, és olyan lett, mint egy új bőrréteg: idegen, de végre az övé.
A munkahelyéről már korábban kilépett, Zoltán unszolására. „Kimerült vagy, maradj inkább otthon” — mondta akkor. Most az önéletrajzát böngészte újra és újra, minden lelkesedés nélkül. Mintha gipsz után próbálna újra járni: tudta, mit kellene, mégis bizonytalan volt minden lépés. Aztán egy reggelen hirtelen felkelt, felöltözött, elment egy fodrászhoz, és határozottan megszólalt:
— Vágjon le mindent. És legyen frufru is. Szeretnék végre levegőt venni.
A fodrásznő csak bólintott. Nem kérdezett, nem csodálkozott. Látta már ezt a tekintetet: a vihar utáni ürességet. Szótlanul dolgozott. Renáta a tükörbe nézett, és alig ismerte fel magát. Soványabb volt, fáradtabb, az új frizura idegennek hatott — de már nem az a nő nézett vissza rá, aki némán tűrte a megaláztatást.
Nem sokkal később megszólalt a telefon. Ildikó Váradi volt az.
— Hát ezt aztán szépen eljátszottad! — csattant fel azonnal. — Elköltözöl, és most Zoltán magyarázkodhat mindenkinek! Gondolsz te ránk egyáltalán? Az apjára?
Renáta hallgatta, és közben érezte, hogy valami benne lassan, hangtalanul elhal. Az a része, amely még reménykedett a megértésben.
— Rátok? — kérdezett vissza halkan. — Ez az önök tragédiája?
— Mi mindent megtettünk! Befogadtunk, pedig nem mindig feleltél meg…
— Akkor fogadják el azt is, hogy én többé nem vagyok jelen az életükben.
— Renáta! Megőrültél?
— Lehet. De ebben az őrületben legalább lehet lélegezni. Viszontlátásra, Ildikó.
Letette a telefont. A keze nem remegett, a hangja sem. Csak belül futott végig rajta a reszketés, de már nem tört ki belőle. Este pedig megjelent Zoltán az ajtóban. Virág nélkül. A szemében az ismerős tekintet: „mindent beláttam”. Késő.
— Beszélnünk kellene — mondta.
— Te már beszéltél. Amikor hazudtál. Amikor félreléptél. Amikor azt mondtad, hogy én majd túlteszem magam rajta.
— Mindent elrontottam. De hidd el, mindig szerettelek.
— Szerettél? Zoltán, te sosem láttál engem. Csak azt vetted észre, hogy hallgatok, mosok, főzök. A kényelmet szeretted. Én nem bútor vagyok. És furcsa módon… már nem is fáj.
A férfi közelebb lépett — talán ölelni akart, talán csak megszokásból. Renáta hátralépett.
— Ne. Nem vagy rossz ember. Csak nem az enyém. És én sem vagyok többé a tiéd.
Zoltán elment. Ezúttal végleg. Renáta biztos volt benne. Úgy érezte, ahogy az ember megérzi a tél végét: a levegő illatából, az ablakpárkányon koppanó vízcseppekből, abból a fényből, amely lassan visszaköltözik a szemekbe.
Egy hónappal később állást kapott egy könyvtárban. Nem volt álommunka, de a könyvek között könnyebb volt létezni. Rend volt és csönd. Valaki Csehovot keresett, mások kortárs regényeket. Ő pedig — önmagát.
Időnként felhívta András Fazekas. Nem tolakodóan. Hetente egyszer. Csak érdeklődött, mi újság. Néha munka után beültek egy kávéra. Filmekről beszélgettek, néha a gyerekkorról. András nem faggatta, nem mondta, hogy „felejts el mindent”, és azt sem, hogy „jobb vagyok nála”. Egyszerűen jelen volt.
— Megváltoztál — jegyezte meg egyszer. — De mintha most lennél igazán önmagad.
— Mert most már nem szerepet játszom — felelte Renáta. — Hanem ember vagyok.
Egy este hazafelé betért a boltba, és vett magának egy jégkrémet. A klasszikusat, ostyás tölcsérben — azt, amit „nem illik”, ami „hizlal”. Leült a ház előtti padra, lassan megette. Nem volt bűntudat, nem volt szemrehányás, nem volt mérlegelés.
És akkor megértette: hosszú évek után először valóban nyugalom van benne.