…a „bezzeg Boglárka ilyet is megsütne” félmondata után Ildikó Váradi végül elköszönt. Henrietta Lukács még maradt pár másodpercig a tükör előtt, igazított a frizuráján, mintha egy rosszul sikerült előadás után próbálná menteni a szerepét. Aztán ő is elment.
Amikor az ajtó végleg becsukódott, Renáta Kozma felült az ablakpárkányra, és bekapcsolta a telefonját. Az értesítések helye üres volt. Se hívás, se üzenet. Sem a férjétől, sem Boglárka Lengyeltől, sem az apósától. Egyetlen sor világított a kijelzőn:
„Banki értesítés: 2500 Ft levonás. Vino és Hal étterem.”
Nem tudta eldönteni, mi rázta meg jobban: maga a tény, vagy az, hogy minden mennyire logikusan a helyére kattant. Zoltán Simon „üzleti vacsoráról” beszélt. Pont ebben az órában, a tranzakció szerint, bort fogyasztott. És aligha egyedül.
Megnyitotta az Instagramot. Rákeresett Boglárka profiljára. Az utolsó sztori: mosolygós szelfi, pohár koccintásra emelve, mögötte egy ismerős árnyék. Ugyanaz a zakó. Ugyanaz a kéz. Zoltán.
A kép alatt ez állt:
„Amikor az igazi barátok nem felejtenek el egy fontos napot ❤️”
Renáta újra elolvasta. Aztán még egyszer. Végül úgy érezte, mintha belül minden szétesne, porrá omlana. Ebben a porban hevertek a bizalom darabjai, a remény maradéka, és mindaz, amit szerelemnek hitt. Mindig sejtette, hogy Boglárka verseng vele. De erre nem számított.
Nem tört ki belőle zokogás, nem emelte fel a hangját. Egyszerűen kikapcsolta a telefont. Kinyitotta a szekrényt, elővette a bőröndöt — azt, amellyel két éve nyaralni mentek —, és pakolni kezdett.
Ekkor csengettek. Nem hosszan, csak egy rövid jelzés. Nem volt kedve ajtót nyitni, mégis odament.
András Fazekas állt a küszöbön.
— Szia, Renáta… boldog születésnapot — motyogta. — Én… nem is tudom, hogyan mondjam el, de…
Renáta úgy nézett rá, ahogy az ember arra tekint, aki rossz hírt hoz, és próbálja becsomagolni valami szép szalagba.
— Tegnap este véletlenül láttam Zoltánt — folytatta András. — Egy étteremben volt Boglárkával. Azt hitték, senki sem ismeri fel őket. De én láttam mindent.
Renáta hallgatott. A fejében már nem futott történet, csak egy tompa zúgás maradt, mint felszállás előtt a repülőben.
— Vele van? — kérdezte végül. — Biztos?
— Boglárka vihogott, ő meg fogta a kezét. Ez nem tűnt baráti beszélgetésnek.
— Köszönöm — mondta halkan.
— Ha akarod, beszélek vele. Elmondom neki, hogy egy idióta.
— Ne tedd. Nem idióta. Pont ilyen. Én voltam az, aki túl sokáig tett úgy, mintha minden rendben lenne.
András elment. Renáta kétszer ráfordította a kulcsot az ajtóra, majd visszatért a bőröndhöz. A fejében visszhangoztak a mondatok: „rossz feleség vagy”, „nem érzel semmit”, „Boglárka jobban csinálná”. Most már egy képmutató kórusnak tűntek, amely saját magát leplezte le.
Egy óra múlva kinyílt az ajtó. Zoltán lépett be.
— Szia — vetette oda. — Miért nem vetted fel?
— Mert Boglárkával ünnepelted a születésnapomat.
Megdermedt. Az arcán nem bűntudat futott át, hanem ingerültség.
— Félreérted. Csak találkoztunk. Ő… meglepetést akart. Utána jöttünk volna hozzád…
— Meglepetést? — Renáta közelebb lépett. — Egy vacsorát a volt barátnőddel, az én pénzemből?
Zoltán leült, fáradtan felsóhajtott.
— Nem úgy volt. Beszélgettünk. Rólad is. Ő csak azt szerette volna, ha én…
— Ha te mit? — vágott közbe Renáta. — Emlékeztetsz rá, hogy semmit sem érek?
Zoltán nem válaszolt. A csend mindent elmondott.
Renáta összecsukta a bőröndöt.
— Elmegyek — mondta nyugodtan. — Nem tudom, hova. De innen biztosan.
— Már megint dramatizálsz!
— Te meg megint hazudsz. Csakhogy ez már nem az én gondom.
Csendesen lépett ki a lakásból. Nem csapta be az ajtót, csak becsukta — úgy, ahogy az ember lezár valamit, amiben már nem hisz.
Még aznap kivett egy lakást a város szélén, egy régi házban, és miközben a kulcsot a zárba illesztette, tudta, hogy az igazi csend csak ezután kezdődik.