— …rendnek kell lennie. Végül is te vagy a ház asszonya — hangzott el az ítélet, mintha valami hivatalos pecsét kerülne Renáta életére.
Renáta bólintott. Még egy kicsi, és elhiszi, hogy a diplomája ellenére az igazi hivatása egy végzettséggel rendelkező, de soha meg nem pihenő háztartási alkalmazott.
— És az unokák? — dörgött rá Kálmán Halász türelmetlen hangja. — Meddig akarjátok még húzni?
Nem felelt. A gondolatai lassan összeálltak egy fájdalmas képpé: idegen elvárások, mások szabályai, kívülről ráerőltetett mércék — és sehol egy üres hely, ami csak róla szólna.
Este, amikor az utolsó vendégek is belebújtak a cipőjükbe, és végre bezárult mögöttük az ajtó, Boglárka még maradt pár percre.
— Renáta, megtennéd, hogy adsz húszezer forintot? Csak fizetésig kellene… tényleg sürgős. Esküszöm, amint megjön…
Renáta már kívülről tudta ezt a forgatókönyvet. A bankszámlája története a jóhiszeműség krónikája volt. Mégis, fáradtan rábólintott. Legyen ez is egy újabb rész ebben a soha véget nem érő sorozatban.
— Tudtam, hogy számíthatok rád — mosolygott Boglárka, olyan elégedetten, mintha egy kutyát dicsérne meg egy elhozott botért.
Amikor végre kettesben maradt a férjével, Renáta megszólalt:
— Téged tényleg nem zavar, hogy a családod pincérnőként kezel?
Zoltán Simon még csak fel sem nézett a telefonjából.
— Nálunk ez így szokás — mondta közömbösen. — A törődés jele. Anyám csak segíteni akar, hogy jobb legyél.
— Szóval ha megharap, az is szeretet?
Zoltán vállat vont.
— Túlgondolod. Engedd el egy kicsit.
Renáta nézte őt, és közben egy régi gondolat hasított belé: három éve még biztos támasznak hitte ezt az embert. Most inkább egy fogasnak tűnt, amire mások akasztják a terheiket.
A következő hetek lidércnyomássá váltak. A rokonok állandó háttérzajjá sűrűsödtek. Egy adag leves Boglárkának, ötezer forint Andrásnak, majd egy hívás Ildikó Váraditól: fáj a dereka, menjen takarítani. És mindehhez az állandó megjegyzések:
— A baj a természeteddel van!
Eleinte hallgatott. Aztán visszaszólt. Később már fel sem vette a telefont. Egy délután pedig egyszerűen kikapcsolta, kiment a parkba, leült egy könyvvel, és úgy tett, mintha minden rendben lenne. Mert ha nem tetteti, beleőrül.
Mindez közvetlenül a születésnapja előtt történt.
Aznap reggel egyedül ébredt. Zoltán korán elment, valami „fontos megbeszélésre” hivatkozva. Nem köszöntötte fel. Nem is tett úgy, mintha emlékezne. Könnyebb lett volna, ha kiabál vagy jelenetet rendez. Így csak az üresség maradt.
A konyhában ott állt egy torta. Meggyes. Tegnapi. Egy kifakult remény jelképe.
Dél körül csengettek. Az ajtóban Ildikó Váradi állt Henrietta Lukáccsal — egy távoli rokonnal, aki mindig hajlakk- és elvárásszagot árasztott.
— Arra jutottunk — mondta az anyós, már bent is lépve —, hogy ünnepséget nyilván nem szerveztél, de csak van itthon tea.
Renáta feltette a vizet. Belül nem sértettség kavargott, hanem egy hideg, sűrű düh, mint a kabát alá csúszott téli latyak.
— És Zoltán? — érdeklődött mézes hangon Henrietta, miközben az asztalra pakolta a mákos péksüteményeket, amiket soha senki nem eszik meg.
— Megbeszélésen — felelte Renáta visszafogottan.
— Megbeszélésen? — Ildikó Váradi összeráncolta a homlokát. — Furcsa. Tegnap még azt mondta, ma itthon lesz. Meglepetést tervezett.
Renáta majdnem felnevetett. Szép tréfa lett volna, ha nem inkább egy háromfelvonásos tragikomédiára emlékeztet, hamis hangokra komponálva. A tea lassan elkészült, és a levegőben már ott lógott egy újabb összehasonlítás ígérete, amelyről Renáta pontosan tudta, kivel fog kezdődni a következő pillanatban.