— Borzalmas feleség vagy! — sziszegte Zoltán Simon, miközben idegesen körözött a konyhában, akár egy meglőtt liba. — És ne is beszéljünk arról, milyen meny vagy! Anyám tegnap sírva ment el innen!
Renáta Kozma a mosogatónál állt, megdermedve, mintha egy film képkockája fagyott volna meg körülötte. A víz még csöpögött az ujjairól, végigfolyt a kötényén, le a csuklóján, mint egy melodrámában túlzott könnyekkel küzdő olasz úriember bánata, akit igazságtalanul vádolnak meg tiltott érzelmekkel.
— Mi történt egyáltalán? — kérdezte azzal az őszinte meglepetéssel, amit az ember akkor érez, amikor hirtelen lopással gyanúsítják, miközben csak udvariasan ajtót tartott.
— Nem adtad oda neki a brossát! — csattant fel Zoltán hangja, hirtelen magasba szökve, mintha egy comói villa örökléséről lett volna szó.
Renáta lassan fordult meg, még mindig vizes kézzel, mintha a mozdulatot maga a víz akadályozná. Pontosan tudta: most indul a megszokott jelenet.
— Milyen brosst? — kérdezte nyugodtan. — Zoltán, tegnap az egész beszélgetésünk a káposztáról szólt meg a harmadikról lakó szomszédról, aki megint vett egy yorkshire terriert. Ékszerről szó sem esett.
— Azt mondta, hogy szép! — ordította, mint egy sorozatbeli ügyész. — Ez egyértelmű célzás volt!
— Célzás? — Renáta gúnyosan felnevetett. — Ne haragudj, de nem Freud vagyok. Ha anyukád megdicséri az ebédet, akkor vigyem ki neki a hűtőt is?
Zoltán akkorát forgatott a szemén, mintha a plafonon keresné a „Hogyan bánjunk a feleségünkkel” című útmutatót.
— Egy rendes meny az ilyesmit érzi — jelentette ki oktató hangon. — Te meg… te semmit sem fogsz fel.
Renáta szárazra törölte a kezét, lesöpört az asztalról egy régi lakberendezési magazint, majd szó nélkül kisétált a konyhából.
Tíz perc telt el. Az ajtó nagy csattanással záródott. Nem rohant utána. Nem büszkeségből. Egyszerűen azért, mert végre elkészült a kávé, és a kávé szent dolog.
Egész nap a munkahelyén az a reggeli jelenet kattogott a fejében. Nem zokogott a mosdóban, mint a tévés melodrámák hősnői. Csak óráról órára nőtt benne egy furcsa érzés: nem is harag, inkább kimerültség. Mintha állandóan egy rosszul rendezett darabban játszana, ahol a nézők a férje családtagjai, a rendező pedig az anyja, és mindenkinek megvan már a szövege — kivéve őt.
Hazafelé menet, naiv egyetemistaként, aki még hisz a pótvizsgában, vett egy tortát. Meggyeset. Zoltán szerette a meggyeset. Talán ha a megfelelő torta kerül az asztalra, az élet is helyrebillen.
Amikor felért a negyedik emeletre, a csend hiánya tűnt fel neki. Pontosabban: a zaj. Az ajtó mögül suttogás, nevetés szűrődött ki, Ildikó Váradi hangja, és persze az a mondat, amitől mindig összeugrott a gyomra:
— Épp jókor jössz! Tedd fel a vizet!
Renáta, mint egy hibás programmal működő robot, belépett a lakásba, és megpillantotta a teljes családi tablót: az apósát a megszokott, naftalinszagú öltönyében; Boglárka Lengyelt, olyan arccal, mintha ő lenne a meny, nem Renáta; András Fazekast, a szokásos összeesküvő tekintetével; valamint Kálmán Halászt, Boglárka férjét, aki elvből hallgatott, mert szerinte a szó ezüst, a csend viszont garantált béke.
— Merre kószáltál? — kérdezte Boglárka olyan hangsúllyal, mintha Renáta egy elkésett iskolás lenne.
— Dolgoztam — felelte nyugodtan, és letette a tortát az asztalra, mint egy vereséget jelző zászlót.
— Munka, munka… — csóválta a fejét Boglárka. — És a család?
Elkezdődött a megjegyzések felvonulása. Ildikó Váradi végighúzta az ujját a polcon, mint egy nyomozó, aki terhelő bizonyítékot keres.
— Por — állapította meg. — Tegnap is mondtam: a tisztaság egy nő névjegye.
András Fazekas a szokásos higgadt hangon kapcsolódott be, mintha csak egy előre begyakorolt szerepet mondana, és ezzel új lendületet adott annak a feszültségnek, amely Renátát egyre szorosabban szorította belülről.