Két nap sem telt el, és a lakógyűlésen elhangzottak bejárták az egész környéket. Ildikó Gál hirtelen láthatatlanná vált az emberek szemében: a szomszédasszonyok nem viszonozták a köszönését, a boltban az eladó látványosan máshová nézett, a buszon pedig valaki félhangosan odavetette: „Az ott az, aki bemocskolta a hőst.”
Zoltán Halász eközben egyre mélyebbre csúszott. Inni kezdett. Nem sokkal később az állását is elveszítette: a főnöke felismerte a videót, meghallotta a vezetéknevet, és csak annyit mondott: nem akar ilyen családdal kapcsolatba kerülni.
Egy hónap múlva Zoltán megjelent Lilla Kozma ajtajában. Virágot hozott, józan volt, és bűnbánó arccal állt ott.
— Bocsáss meg. Ostobán viselkedtem. Anyám összezavart. Kezdjük újra, kérlek.
Lilla az ajtófélfának támaszkodott. Mögötte Domonkos Mezei épp könyveket rendezett a polcra. Az utóbbi időben gyakran jött: segített a felújításnál, bevásárolt, vigyázott a gyerekekre.
— Nem, Zoltán — mondta halkan, de határozottan.
— De hát ők az én gyerekeim!
— A gyerekeid egy hétig feküdtek a szülészeten, és te egyszer sem mentél be hozzájuk. Anyád megtiltotta, hogy hazavigyél minket, te pedig engedelmeskedtél. Negyvenéves vagy, mégis mindig azt teszed, amit ő mond.
— Meg fogok változni!
— Elkéstél. Beadtam a válópert. Menj el.
Zoltán Domonkosra nézett.
— Miatta?
— Nem. Miattad. Azért, mert nem viselkedtél férfiként. Kérlek, menj el, és ne gyere vissza.
Elment. Többé nem kereste őket.
Fél évvel később Ildikó Gál az utcán sétált, amikor meglátta őket. Lilla a babakocsit tolta, Domonkos mellette lépkedett, ujjai szorosan fogták a nő kezét. A gyerekek gügyögtek, Lilla nevetett.
Az anyós megtorpant. Már majdnem megszólította őket, még egy lépést tett előre.
Lilla felnézett, felismerte — és szó nélkül továbbment. Nem lassított. Domonkos visszafordult, és csendesen csak ennyit mondott:
— Nagy hiba volt. Végzetes hiba.
Ildikó Gál egyedül maradt az üres utcán. Zoltán otthon ült, ivott, nem dolgozott. A szomszédok elfordultak tőle. A telefon nem csengett.
Akkor értette meg, hogy mindent elveszített: a fiát, az unokáit, a becsületét. És ezért senki mást nem okolhatott, csak önmagát.
Lilla ment tovább, nem nézett hátra. Domonkos megszorította a kezét.
— Nem bánod?
— Egyáltalán nem.
Előttük kereszteződés nyílt, zöldre váltott a lámpa, a tavaszi szél végigsuhant az utcán. A gyerekek egyszerre nevettek fel — és ez volt a világ legtisztább hangja.