Ildikó Gál megvárta, míg a moraj elcsendesedik, és elégedetten állapította meg, hogy a szülők figyelme egytől egyig rá irányul.
— Ma az erkölcsi tartásról lesz szó — mondta, miközben bekapcsolta a vetítőt. — Arról, mennyire lényeges, kik veszik körül a gyerekeinket, és milyen példát látnak nap mint nap.
A prezentációt szerette volna megnyitni, ám egy rossz mappára kattintott. A vásznon hirtelen egy felvétel jelent meg: egy szülészet előtti lépcsősor. Domonkos Mezei lépett ki az ajtón két újszülöttet rejtő hordozóval. Mellette haladt Lilla Kozma, sápadtan, teli szatyrokkal. A férfi segítette leültetni, gondosan a földre tette a babákat.
A teremben dermedt csend lett.
Ildikó Gál kapkodva magyarázkodni kezdett:
— Ő a fiam felesége… illetve volt. Szülés után elszökött egy idegen férfival. A fiam, Zoltán Halász, még csak nem is tudta, hogy…
— Álljon meg egy pillanatra.
A harmadik sorból szólalt meg valaki. Tibor Bíró volt az, egy helyi autópark tulajdonosa, akinek a lánya ebbe az iskolába járt. Felállt, és közelebb ment a kivetítőhöz.
— Ezt az embert ismerem — mondta halkan, de határozottan. — Ő Domonkos Mezei.
— Téved — próbálta Ildikó Gál kikapcsolni a gépet.
— Nem. Négy éve kimentette a fiamat egy égő autóból. Súlyos baleset volt, ő megsérült, a lába azóta sem az igazi. Kerestem, de eltűnt. Most pedig itt, nyilvánosan szeretőnek nevezi?
A nézőtér felbolydult, valaki már a telefonját emelte.
— Nem ilyen egyszerű a helyzet… — hebegte Ildikó Gál, elsápadva.
— Én csak annyit látok, hogy egy hőst rágalmazott meg, tanúk előtt, felvétellel együtt. Mondja meg, hol találom.
Ildikó Gál felkapta a táblagépet, és szinte kifutott a teremből.
Másnap Tibor Bíró megjelent Lillánál. Babakocsit hozott, ruhákkal teli csomagokat, dobozokat tápszerrel.
— Hol lakik Domonkos Mezei? Szükségem van a címére.
Lilla megadta. Tibor szó nélkül távozott.
Este Domonkos hívta fel.
— Lilla, mi történt?
— Nem tudom. Járt nálad egy férfi?
— Igen. Tibor Bíró. Azt mondta, az ő fiát mentettem meg. Állást ajánlott az autóparkban, műszakvezetőit. Rendes fizetéssel. Azt mondta, tartozik nekem.
— Akkor fogadd el.
— Sántítok, Lilla. Beugrós őr vagyok csak. Kinek kellenék így?
— Nekem biztosan. Fogadd el, Domonkos.
Hosszú hallgatás után megszólalt:
— Rendben. Igent mondtam. Köszönöm.
A vonal bontása után Lilla sokáig ült mozdulatlanul, és először érezte úgy, hogy a történteknek talán mégis lesz folytatása.