— Gyökértelen.
Lilla Kozma megtorpant a mosdó ajtajában. Az anyósa hangja halk volt, szinte közömbös, mégis minden egyes szó úgy fúródott belé, mintha rozsdás szöget vernének a bőrébe.
Ildikó Gál a tükör előtt állt, háttal neki, és a telefonba beszélt, ügyet sem vetve arra, hallja‑e valaki.
— Gondold el, intézetből való. Teljesen egyedül van a világon. Ráakaszkodott Zoltánra, aztán direkt teherbe esett. Utánanéztem, ikrek soha nem fordultak elő náluk a családban. Idegen vér, szerintem. De Zoltán gyenge, bedőlt neki.
Lilla ösztönösen a hasára szorította a kezét. Nyolcadik hónap. A ruha feszített a bordáin, a lábai ólomsúlyként zúgtak, legszívesebben leült volna a hideg padlóra, ott helyben.
Az anyósa végül megfordult, és meglátta őt. Az arca nem rándult meg. Letette a telefont.
— Rosszul vagy? Akkor menj csak, pihenj le. De az asztalnál ne ülj, elveszed a vendégek étvágyát. Hívjak taxit?
Lilla némán bólintott, majd kilépett. A nappaliban dübörgött a zene, Zoltán kipirulva ült, előtte egy kupica fehér, hangosan ordította a koccintószöveget. Amikor Lilla elment mellette, fel sem nézett.
A taxi tíz perc múlva érkezett. Lilla beült hátra, és csak akkor vette észre, hogy zokog.
Az éjszaka közepén indult meg a szülés, hirtelen, egy hátba vágó fájdalommal, amitől elakadt a levegője. Reszkető kézzel hívta a mentőket, majd tárcsázta Zoltánt is. Nem volt elérhető.
Ezután felhívta az anyósát.
— Ildikó Gál, beindultak a fájások. Zoltán nem veszi fel.
— Üzleti úton van. Fontos tárgyalásokon. Ne zavard, Lilla. Mentőt hívtál? Akkor menj szépen. Mi majd később megyünk.
Nem mentek.
A szülőszobában hideg volt, klórszag és fémes levegő terjengett. Az orvos szótlanul tette a dolgát, a nővér félrenézett. Amikor Lilla mellkasára fektették a két újszülöttet — egy kisfiút és egy kislányt, nedvesen, melegen, teli torokból sírva —, akkor értette meg igazán: rajtuk kívül nincs senkije.
Az első három napban a telefon néma maradt. A negyediken ő hívott.
Hosszú csend. Aztán Ildikó Gál hangja a háttérből:
— Eszedbe se jusson idejönni! Hallod? A papírok nincsenek rendben, a DNS‑vizsgálat sincs meg. Maradjon csak ott, amíg nem bizonyít.
— Lill… — Zoltán hangja tompa volt és ittas. — Anyám azt mondja, gond van az iratokkal. Maradj ott egy kicsit, jó? Majd én később elintézem, felhívlak, csak most még…
A vonal sercegett, a mondat befejezetlen maradt, és a kórterem csendje hirtelen sokkal nehezebbnek tűnt, mint addig, előrevetítve azt, ami ezután következik.