A tekintetében jeges fény villant.
— Te egyszerűen kegyetlen vagy — csattant fel. — Hideg szívű. A nagymama ezt soha nem hagyta volna jóvá!
Adrienn Erdélyi lassan felemelte a fejét.
— A nagymama rám hagyta a nyaralót — mondta halkan, de határozottan. — Pontosan azért, mert tudta, ki az, aki vigyázni fog rá. És ki az, aki csak használni akarja.
Diána Szalai hirtelen felpattant, a szék majdnem felborult mögötte.
— Tudod mit? — sziszegte. — Tartsd meg magadnak ezt az egész vacak nyaralót! Nekem nem kell. Nem kell a te szánalmas nagylelkűséged sem. Balázzsal mi majd veszünk egy sajátot. Sokkal jobbat. És oda téged nem hívlak meg. Soha.
Felkapta a táskáját, és kiviharzott az ajtón. Adrienn mozdulatlanul maradt, a teához hozzá sem nyúlt, a sütemények érintetlenül hevertek a tányéron. Belül minden összeszorult. Fájt. Mélyen, nyersen.
Mégis, a fájdalom mellett furcsa könnyűséget érzett. Mintha egy évek óta cipelt, láthatatlan teher zuhant volna le róla.
András Somogyi később a nyaralóban találta meg. Adrienn a verandán ült, egy plédbe burkolózva, és a kertet nézte. December eleje volt, a fák csupaszon meredeztek, de ő már fejben tervezte, mi hová kerül majd tavasszal.
— Na, mi történt? — kérdezte András, miközben mellé telepedett.
— Nem tudom — vallotta be Adrienn. — Azt mondta, kegyetlen vagyok. Hogy a nagymama csalódna bennem.
— És te mit gondolsz? — nézett rá András. — Szerinted csalódna?
Adrienn elmerengett. Eszébe jutott a nagymama: igazságos volt, de sosem puhány. Tudott nemet mondani. Tudott határokat húzni. Nem engedte, hogy kihasználják.
— Tudod — szólalt meg végül lassan —, szerintem azt mondaná: „Végre megtanultál kiállni magadért.” Mindig azt hajtogatta, hogy a határok nélküli jóság nem erény, hanem ostobaság.
— Pontosan — András átkarolta a vállát. — Jól tetted. Diánának ezt már régen meg kellett volna értenie. De ahogy mondani szokták: jobb későn, mint soha.
— Lehet, hogy tényleg túl kemény voltam? — kérdezte Adrienn bizonytalanul. — Talán elég lett volna újra megkérni, hogy legyen figyelmesebb.
— Adrienn, te kértél — felelte András nyugodtan. — Nem egyszer. Nem kétszer. Ő pedig nem hallgatott rád. Úgy gondolta, joga van mindehhez. Pedig nem volt. Ez a te otthonod. A te munkád. A te életed.
Csendben ültek tovább, hallgatták, ahogy a szél zörgeti a száraz leveleket. Kis idő múlva András megszólalt:
— Tudod, mit csinálunk holnap? Elmegyünk, és veszünk egy új étkészletet. Szép lesz. Olyan, amit csak mi használunk. És abból isszuk majd a teát minden hétvégén. Benne vagy?
Adrienn elmosolyodott.
— Ez… kifejezetten jó ötletnek hangzik.
Egy héttel később üzenet érkezett az anyjától: „Diána nagyon megsértődött. Azt mondja, megváltoztál. Nem lehetne kibékülni? Hiszen testvérek vagytok.”
Adrienn sokáig nézte a telefon kijelzőjét, mielőtt válaszolt volna. Végül ezt írta: „Anya, én nem tűntem el. Csak nem vagyok többé kényelmes. Ha Diána emberi hangon, tisztelettel akar beszélni, nyitott vagyok. De hogy úgy járjon ide, mintha a sajátja lenne, és semmit se becsüljön meg — annak vége.”
A válasz nem jött azonnal. Amikor végül megérkezett, rövid volt: „Értem. Igazad van. Én kényeztettem el őt túlságosan.”
Meglepő megkönnyebbülés volt ez — érezni, hogy meghallják. Hogy megértik.
Tavasszal Adrienn új rózsákat ültetett. András felépítette a kerti pavilont. Minden hétvégén lejártak, élvezték a csendet, barátokat hívtak. A ház végre igazán megtelt élettel — feszültség nélkül, anélkül az állandó érzés nélkül, hogy bármelyik pillanatban betoppanhat valaki hívatlanul.
Diána nem keresett. Nem hívott, nem írt. Adrienn néha gondolt rá, de nem bánta meg a döntését. Megtanulta a legfontosabbat: nem bűn megvédeni a saját határait.
Júniusban az anyja megemlítette, hogy Diána és Balázs Dunai valóban telket keresnek. Valahol messze, egy másik környéken. Drágát. Adrienn csak bólintott, nem fűzött hozzá semmit.
Talán egyszer kibékülnek. Talán Diána megérti majd. Talán soha. De ez már nem volt lényeges.
Az számított, hogy Adrienn végre nem akart mindenkinek megfelelni. És boldog volt.
Az új pavilonban ült, az új készletből teázott, és az új rózsákat nézte. És hosszú évek után először érezte igazán: ez az otthon valóban az övé.
És többé senkinek sem volt joga beleszólni — kérdezés nélkül.