— Hát most mi bajod van? — csattant fel Diána Szalai, az asztal fölé hajolva. — Nem akarom elvenni tőled! Csak néha szeretnék lemenni. Ebben mi olyan felháborító?
Adrienn Erdélyi egy pillanatig hallgatott, majd halkan bólintott.
— Alkalmanként tényleg nem lenne gond — mondta nyugodtan. — Csakhogy nálad az „alkalom” hetente egyszer-kétszer jelenik meg. Elfoglaljátok az egész házat, nem kérdezel rá előre, megfelel‑e, és amikor elmentek, mindent ott hagytok magatok után.
— Hogy mi?! — Diána felpattant a székén. — Ne takarítanánk?! Mindig rendet rakunk! Mindig!
Adrienn fáradtan sóhajtott, és a csészéje peremét figyelte.
— A tavaly novemberi hosszú hétvége után két teljes napig sikáltam a nyaralót — felelte csendesen. — A kanapé csupa borfolt volt. A kert tele csikkekkel. A törölközők a földön, koszosan. A hűtőt teljesen kipucoltátok, még csak nem is gondoltatok arra, hogy pótoljátok, ami elfogyott.
— Jó, bocsánat! — forgatta a szemét Diána. — Siettünk, nem maradt időnk rendet tenni. És ne már, pár kaja miatt hisztizel! Nem vagy rászorulva.
— Nem a pénzről beszélek — Adrienn mellkasában felizzott az a harag, amit évekig próbált elfojtani. — Hanem arról, hogy tisztelet nincs. Úgy viselkedtek ott, mintha ti lennétek a tulajdonosok. Én meg vendégnek érzem magam a saját házamban.
— Ugyan már! — legyintett Diána. — Egyszerűen kapzsi lettél. Megkaptad a nyaralót, és rögtön elszálltál magadtól.
Adrienn lassan felemelte a tekintetét.
— Három éven át öntöttem bele a pénzt és az energiát — mondta halkan, de rendíthetetlenül. — Három évig. Tudod, mennyibe került a tetőcsere? A kerítés? A bútorok? András Somogyival együtt fizettük mindezt. Te egyszer is felajánlottad, hogy segítesz?
— Nem kértem, hogy felújítsd! — vágott vissza Diána. — Ez a te döntésed volt! Ráadásul a nyaraló a nagymamáé volt, tehát családi!
— Most már az enyém — vágta rá Adrienn határozottan. — Jogi értelemben is. Végrendelet szerint. A nagymama azért hagyta rám, mert én törődtem vele. Te meg leginkább akkor jelentél meg, amikor grillezni lehetett.
Diána arca elsápadt.
— Szóval erről van szó… — suttogta. — Évekig gyűjtögetted a sérelmeket. Azt hitted, különb vagy nálam. Te a jó, én a rossz.
— Soha nem gondoltam ilyet — rázta meg a fejét Adrienn. — Egyszerűen azt tettem, amit helyesnek éreztem. Segítettem a nagymamának, majd rendbe hoztam azt a házat, ami rám maradt.
— És most mi lesz? — Diána hangja megremegett. — Azt mondod, hogy még odamenni sem vagyok méltó?
— Azt mondom, elegem lett abból, hogy cselédnek érzem magam a saját otthonomban — felelte Adrienn. — Elegem lett abból, hogy utánatok takarítok, hogy parancsolgattok, hogy nem kérdezel, csak közlöd, mikor jöttök.
— Akkor most könyörögjek? — kérdezte Diána maró gúnnyal.
— Nem — válaszolta Adrienn. — Csak tudd, hol a határ. Ez az én házam. Jóindulatból engedlek oda. De amikor úgy viselkedsz, mintha minden járna, amikor összetöröd a nagymama holmiját, és még rendesen bocsánatot sem kérsz, amikor káoszt hagysz magad után, és ezt természetesnek veszed — ott vége.
— A porcelán… — lehelte Diána. — Ez az egész a hülye porcelán miatt van?
— Nem csak amiatt — Adrienn fáradtan kifújta a levegőt. — Te ezt nem érted. Megjelensz, és elvárod, hogy örüljek. Hogy főzzek, rohangáljak, takarítsak. Köszönet alig. Úgy viselkedsz, mintha tartoznék neked.
— De hát testvérek vagyunk! — fakadt ki Diána. — Így bánnak egymással a testvérek? Bezárják egymás előtt az ajtót?
— És a testvérek kihasználják egymást? — kérdezte Adrienn halkan.
Súlyos csend telepedett közéjük. A pincérnő letette a teát és a süteményeket. Diána a terítőt bámulta, könnyek csorogtak végig az arcán.
— Akkor ennyi — szólalt meg rekedten. — Eldöntötted, hogy már nem is vagyok a húgod.
— Nem ezt mondtam — Adriennben egy pillanatra bűntudat nyilallt, de nem engedett neki. — Csak azt kérem, legyenek szabályok. Kérdezz előre. Pakolj el magad után. Tiszteld azt, ami az enyém. Ez tényleg túl nagy kérés?
Diána felemelte a fejét, a tekintetében düh és fájdalom keveredett, és úgy tűnt, egy újabb, még élesebb mondat készül kibukni belőle.