A bejelentések egy idő után teljesen magától értetődővé váltak Diána részéről: „hétvégén lemegyünk”, „péntektől ott leszünk”, „hozzuk a gyerekeket”. Kérdés már nem hangzott el, csak kész tények.
Egy vasárnap András Somogyival együtt Adrienn Erdélyi is útnak indult a nyaralóba, ám amikor megérkeztek, kiderült, hogy Diána már napok óta ott van. Péntek óta. A verandán gyerekruhák lógtak szanaszét, a hálószobát elfoglalták, a konyhában pedig edényhegyek tornyosultak.
— Jaj, megjöttetek? — lelkendezett Diána, köntösben kilépve az ajtón. — Szuper! Épp grillezni akartunk. Húst hoztatok?
Adrienn mellkasában furcsa szorítást érzett, de nem szólt semmit. Vettek húst. Megsütötték. Diána és Balázs Dunai kényelmesen elnyúltak a napágyakon, a gyerekek sikongatva szaladgáltak a kertben. Adrienn és András pedig, ahogy mindig, pakoltak, mosogattak, letörölték az asztalokat.
— Köszi, hogy itt lehetünk — vetette oda Diána búcsúzáskor, anélkül hogy észrevette volna saját szavai visszásságát. — Annyira jó lett ez a hely! Most már gyakran jövünk majd.
És valóban jöttek. Szinte állandóan.
— Miért vagy ennyire levert? — kérdezte András, miközben Adrienn elmesélte a nővérével folytatott beszélgetést. Gyengéden megérintette a vállát. — Hiszen te akartad ezt a tisztázást.
— Akartam — sóhajtott Adrienn. — Csak félek. Ismered Diánát. Tud nyomást gyakorolni, bűntudatot kelteni. Azt fogja mondani, hogy önző vagyok, érzéketlen, hogy megfosztom a gyerekeket a friss levegőtől.
— Ne hagyd magad — felelte András határozottan. — Három évig tettük rendbe ezt a házat. Három év munka, pénz, energia. Ők meg úgy jönnek-mennek, mintha az övék lenne, és közben még a nagyi emlékeit is tönkreteszik.
A porcelánkészlet volt az utolsó csepp.
Adrienn gyerekkora óta emlékezett rá. Finom porcelán, kék virágmintával; a nagymamája féltve őrizte, csak ünnepeken vette elő. A halála után Adrienn vitte le a nyaralóba, egy régi, üveges tálalóba tette, afféle emlékként.
A novemberi hosszú hétvégén Diána családostul négy napra leköltözött. Előzetes jelzés nélkül. Adriennék a városban maradtak, csak az utolsó napra készültek lemenni, de András édesanyja megbetegedett, így oda kellett sietniük.
Amikor végül szerdán megérkeztek, a ház feldúlva fogadta őket. Mosatlan edények a mosogatóban és az asztalon, kiömlött bor, cigarettacsikkek a kertben — pedig kérték, hogy ne dohányozzanak ott. A fürdőszobában használt törölközők hevertek a földön.
És a törmelék. Elrejtve, de nem elég alaposan.
Adrienn porszívózás közben véletlenül talált rá az ágy alá csúsztatott dobozra. Amikor felnyitotta, elakadt a lélegzete. A nagymamája porcelánjának darabjai voltak benne. Nem mind — néhányat kidobhattak vagy eltűntek —, de épp elég ahhoz, hogy világos legyen: a készlet összetört.
Felhívta Diánát. Az eleinte hallgatott, majd kelletlenül bevallotta:
— Igen, Balázs véletlenül leverett pár csészét. Ne haragudj, el akartam mondani, csak elfelejtettem. Nem szándékos volt.
— Pár csészét? — Adrienn hangja remegett. — Diána, ez a készlet fele!
— Ugyan már, nem fele! — csattant fel a nővére. — Miért csinálsz ekkora ügyet ebből? Csak edény. Régi. Veszünk újat, szépet.
— Ez a nagymamánké volt.
— Na és? A nagyi nem akarná, hogy holmi csészék miatt kiborulj. Azt mondaná, az a fontos, hogy mindenki él és egészséges.
Akkor értette meg Adrienn, hogy eddig tartott. Elég volt.
Diána húsz percet késett. Feldúlt arccal rontott be a kávézóba, drága télikabátban, hatalmas táskával a vállán.
— Ez meg miféle cirkusz?! — támadt rá köszönés nélkül. — Felfogod, mit műveltél? A gyerekek egész este sírtak! Direkt erre a hétvégére készültünk! Balázs szabadságot vett ki!
— Ülj le — mondta Adrienn higgadtan.
— Leülök, ne aggódj! — Diána dühösen huppant le vele szemben. — Magyarázd meg, mi ez az őrület!
A pincérnő hozta az étlapot, de Diána eltolta maga elől.
— Nekem semmi nem kell. Nem maradok sokáig.
Adrienn mindkettőjüknek teát és süteményt rendelt. Diána összefonta a karját, kihívó tekintettel nézett rá.
— Diána — kezdte Adrienn lassan, megfontoltan válogatva a szavakat —, a nyaraló az enyém. A nagymama rám hagyta. Kizárólag rám, és ezt most először mondta ki hangosan, tudva, hogy a beszélgetés innentől már nem kerülheti el az elkerülhetetlen folytatást.