András Székely lassan végighúzta a tenyerét az arcán, mintha ezzel időt akarna nyerni.
— Vivien — szólalt meg kimérten. — Ez nem az én lakásom. Ez Diána Somogyi otthona. Ő vette meg még az esküvőnk előtt.
— És akkor mi van? Házasok vagytok! — vágta rá Vivien ingerülten.
— Ez azt jelenti, hogy jogilag én itt csak be vagyok jelentve — felelte András halkan. — A lakás az ő tulajdona.
— De hát te vagy a férje!
— Pontosan ezért lakom ott én — mondta ki határozottan. — Te viszont nem.
A vonal másik végén beálló csend mindennél beszédesebb volt.
— Szóval… te most az ő oldalán állsz? — szűrődött át végül Vivien remegő suttogása. — A saját húgoddal szemben?
— Megpróbálok tisztán látni — válaszolta fáradtan András. — Vivien, mondd meg őszintén. Rendben tartottad magad után a dolgokat?
— Hát… nem mindig…
— Mosogattál?
— András…
— Vivien. Igen vagy nem.
— Néha elmaradt — motyogta.
— Hívtál át embereket előre egyeztetés nélkül?
— Egyszer…
— Hányszor?
— Kétszer — ismerte be halkan. — Talán háromszor.
— És Diána holmijait is használtad engedély nélkül.
— Csak egy ruhát! És vissza akartam adni!
— Borfolttal.
Vivien felszisszent, majd elcsuklott a hangja.
— Miért vagy velem ilyen kegyetlen? Nem szándékosan csináltam… én csak azt hittem, hogy család vagyunk…
— A család nem jogosít fel a tiszteletlenségre — mondta András, miközben benne végleg darabokra hullott minden kifogás. — Úgy viselkedtél, mint egy neveletlen gyerek. Diánának minden joga megvolt ahhoz, hogy elküldjön.
— De…
— Nem. Figyelj rám. Ma este visszamehetsz. Nyolc és kilenc között. Összeszeded a holmidat, ami ott maradt. Bocsánatot kérsz Diánától. Normálisan. Felnőtt módjára. Aztán elköltözöl. Vagy anyához, vagy keresel egy szobát. Van pénzed, amit eddig utaltam.
— És a vizsga?
— Két nap múlva van. Ez bőven elég ideiglenes megoldást találni. Vivien, tizenkilenc éves vagy. Ideje vállalni a tetteid következményeit.
— Tehát őt választod — csattant fel.
— A józan észt választom. És igen, a feleségemet. Mert igaza van. Mindenben.
— Meg fogod bánni! — vágta oda Vivien, majd a vonal megszakadt.
András a kijelzőre meredt, majd mélyet sóhajtott. Ezután tárcsázta Diána számát.
— Igen? — szólt bele a nő óvatosan.
— Sajnálom — mondta András egyszerűen. — Igazad volt. Teljesen. Bedőltem a könnyeknek, és nem láttam tisztán. Bocsáss meg.
Rövid szünet következett.
— Beszéltél vele? — kérdezte Diána óvatosan.
— Igen. És rájöttem, hogy idióta voltam. Diána, ne haragudj. A kiabálásért, a sértésekért, azért, hogy nem álltam melléd azonnal. Két hétig tűrtél, én meg észre sem vettem…
— Próbáltam elmondani — válaszolta halkan. — De mindig elintézted annyival, hogy „még gyerek”, „majd megszokja”, „adjunk neki időt”…
— Tudom. Vak voltam. Vagy csak kényelmesen nem akartam látni. Egyszerűbb volt úgy tenni, mintha minden rendben lenne.
— András… nem vagyok szörnyeteg. Tényleg próbálkoztam. De amikor azt mondta, hogy inkább én menjek el innen… az már túl sok volt. Akkor értettem meg, hogy ha most nem húzok határt, soha nem fog elmenni. Mert te nem tudtál volna nemet mondani neki.
— Igazad van — ismerte el. — Nem tudtam volna. Ezért köszönöm, hogy legalább egyikünknek volt elég gerince.
— Nem haragszol rám?
— Magamra igen. Rád nem. Te azt tetted, amit nekem kellett volna. Megvédted az otthonunkat.
Diána halkan felsóhajtott, és András hallotta, ahogy oldódik benne a feszültség.
— Este eljön? — kérdezte.
— Igen. Elviszi a dolgait. És… ott leszek. Figyelek rá, hogy nyugodtan menjen végbe. És hogy bocsánatot kérjen. Rendesen.
— Rendben — felelte Diána kis szünet után. — András… talán túl élesen mondtam azt, hogy „vigyed a cuccaidat”…
— Nem — vágott közbe. — Nem volt túlzás. Megérdemeltem. De nagyon szeretném, ha adnál egy esélyt, hogy helyrehozzam.
— Majd meglátjuk — csendült fel halvány mosoly a hangjában. — Kezdetnek ügyelj rá, hogy a húgod ne csináljon cirkuszt este.
— Nem fog. Ígérem.
Amikor András letette a telefont, észrevette, hogy már nem remeg a keze. Aznap először érezte tisztán a gondolatait. Talán az elmúlt két hétben először.
Az órára pillantott. Még öt óra volt estig. Elég idő arra, hogy átgondolja, mit mond majd Viviennek abban a beszélgetésben, amelyet már régen meg kellett volna ejtenie.
Addig viszont be kellett fejeznie a jelentést.
Ideje volt mindenkinek felnőnie. Beleértve saját magát is.