…akár az irodában is töltheted az éjszakát. Részemről mindegy.
— Ez most fenyegetés? — csattant fel András Székely.
— Nem, András — felelte higgadtan Diána Somogyi. — Ez határhúzás. A saját otthonomat védem, és végre megteszem azt, amit két hete meg kellett volna. Ordíthatsz velem tovább, dobálhatod a vádakat, sértegethetsz is, ha akarsz. De minden egyes kimondott szóval közelebb kerülsz ahhoz, hogy bőrönddel a kezedben állj az ajtóban. Rajtad múlik.
A vonal túlsó végén dermedt csönd ült meg. András levegővétele nehézzé vált; az imént még tomboló adrenalin lassan elcsitult, helyét pedig jeges tisztánlátás vette át.
— Este hétig várom a döntésedet — tette még hozzá Diána. — A húgod nyolc és kilenc között jöhet a holmijáért. Ha elkíséred, ügyelj rá, hogy ne rendezzen jelenetet. Nincs erőm színjátékhoz. Ennyi volt.
A bontás jellegzetes hangja ítéletként koppant András fülében.
Leült egy székre, és mozdulatlanul bámulta a telefon sötét kijelzőjét. A gondolatai kuszán kavarogtak. Az egyik oldalon ott volt Vivien Fekete, akit gyerekkora óta ösztönösen óvott: a kishúg, aki most is zokogva kapaszkodott belé a vonalon át. A másikon Diána, akivel négy évet élt le egy fedél alatt, akit szeretett… vagy legalábbis azt hitte, hogy szeret.
A készülék újra rezdült. Vivien volt az.
— Na? Beszéltél vele? Bocsánatot kért? Mikor mehetek vissza? — hadarta.
András tenyerébe temette az arcát.
— Vivien… mondd el még egyszer. Lépésről lépésre. Mi történt pontosan?
— Mit jelent az, hogy pontosan? — sértődött meg a lány. — András, nem hiszel nekem?
— Csak meséld el az elejétől.
— Jó… felkeltem, ahogy szoktam. Olyan tizenegy körül. Kimentem a konyhába…
— Tizenegykor? — kérdezett vissza András. — És mikor feküdtél le előző este?
— Hát… úgy három körül. A lányokkal beszélgettünk, aztán még befejeztem egy sorozatrészt…
— Állj. A barátnőid nálunk voltak?
— Igen, átjöttek. Mi ebben a gond? Nem csaptunk zajt!
Andrásnak eszébe jutott, ahogy Diána hétfőn szó nélkül összeszedte a nappaliban a törött borospohár szilánkjait, ami „véletlenül leesett a polcról”.
— Folytasd.
— Szóval bementem reggelizni, és ott volt Diána. Azonnal nekem esett, hogy miért nem mosogatok el magam után. Mondtam, hogy majd később, előbb ennem kell. Erre közölte, hogy nálam a „később” mindig estét jelent, és elege van abból, hogy utánam takarít. Mintha direkt rendetlenséget csinálnék!
— Elmostad a tányérokat? — kérdezte csendesen András.
— András! — háborgott Vivien. — Most tényleg ellene beszélsz?
— Csak válaszolj.
— Hát… néha elmaradt. Vizsgaidőszakom van! Tanulnom kell!
András lehunyta a szemét. Vivien szótárában a „néha” általában azt jelentette: soha.
— És utána?
— Utána azzal jött, hogy éjszaka zajongok, meg hogy neki korán kell kelnie. Jó, néha hallgatok zenét, de nem üvölt! Meg különben is, nagy a lakás, nem kellene hallania!
— Háromszobás, Vivien. Nem kastély.
— Akkor is! És akkor megláttam, hogy vasalja a ruhámat. Azt a világoskék ruhát, amit a buliban viseltem. Megkérdeztem, miért nyúlt hozzá, mire azt mondja, hogy az az ő ruhája! El tudod képzelni?!
András gyomra összerándult.
— A kék ruha… az, amelyik rajtad volt a múlt heti Instagram-képen?
— Igen! Gyönyörű, nem? Azt hittem, észre sem veszi, már rég nem hordta…
— Jézusom — nyögte András. — Vivien, engedély nélkül elvetted a cuccát?
— De hát majdnem család vagyunk! Mi ebben olyan szörnyű? A testvérek megosztják a dolgaikat!
— Ti nem vagytok testvérek.
— Majdnem! És különben is, kimostam volna, visszaadtam volna… csak lett rajta egy kis folt.
— Milyen folt?
— Hát… egy kevés vörösbor. De nem szándékosan!
András érezte, ahogy az eddig benne forrongó felháborodás szertefoszlik.
— Mit mondott erre Diána?
— Azt, hogy a ruha húszezer forint volt, egyszer viselte egy céges rendezvényen, és vagy fizessem ki a tisztítást, vagy vegyek helyette újat. Mondtam neki, hogy honnan lenne ennyi pénzem, meg hogy ez csak egy ruha, vesz majd másikat. Erre teljesen elsápadt, és közölte, hogy költözzek el.
— Te mit válaszoltál?
— Mit válaszoltam volna?! — Vivien hangja újra sértetté vált. — Azt, hogy a bátyámhoz jöttem, ez a te otthonod is, és nem megyek sehova! Ha nem tetszik neki, akkor költözzön ő el!
András némán ült, miközben a szavak súlya lassan, kérlelhetetlenül nehezedett rá, és pontosan tudta, hogy ez a beszélgetés már nem maradhat következmények nélkül.