— András Székely, a te „kislányod” úgy viselkedett, mint egy önző, neveletlen vendég — folytatta Diána Somogyi keményen. — Két teljes héten át tűrtem. Próbáltam beszélni vele, újra és újra elmagyaráztam, hogy idegen lakásban az ember összepakol maga után, nem randalírozik éjszaka, és nem túr más holmijában. Tudod, mit válaszolt minderre?
András hallgatott. Állkapcsa megfeszült, az arcán látszott, mennyire küzd magával.
— Azt mondta: „Ez a bátyám lakása, azt csinálok, amit akarok. Ha nem tetszik, az a te bajod.” Szóról szóra így — tette hozzá Diána. — Amikor pedig megkértem, hogy keressen más megoldást, közölte, hogy esze ágában sincs elmenni. Úgyhogy igen, kiraktam a cuccait a lépcsőházba. Rendes ember módjára, szépen összerendezve.
— Ez a te dolgod lett volna! — vágta rá András, miközben ő maga is érezte, mennyire értelmetlen, amit mond. — Te vagy a házigazda! Neked kellett volna elsimítani a helyzetet!
— Az én dolgom? — Diána hangjában őszinte megütközés csendült. — Komolyan azt várod tőlem, hogy neveljem a felnőtt húgodat?
— Nem felnőtt! Csak tizenkilenc!
— Én tizennyolc évesen kollégiumi szobát béreltem, este dolgoztam, hogy kifizessem, és még arra is futotta, hogy rendet tartsak, meg tisztelettel beszéljek a lakótársaimmal — felelte Diána jéghidegen. — Ne az életkorral gyere nekem.
— Ez nem ugyanaz! — András egyre ingerültebb lett, mert érezte, hogy kicsúszik a kezéből a vita. — Vivien Fekete máshogy nőtt fel, ő hozzászokott…
— Mihez szokott hozzá? — vágott közbe Diána. — Ahhoz, hogy mindent elintézzenek helyette? Hogy soha semmiért ne vállaljon felelősséget? Hogy majd a bátyja elsimít mindent? András, tizenkilenc éves. Ebben a korban emberek családot alapítanak, dolgoznak, katonai szolgálatra mennek. Te meg gyerekként beszélsz róla.
— Elég ebből az okoskodásból! — csattant fel. — Fel sem fogod, mit műveltél! Ott áll a lépcsőházban! Két nap múlva vizsgája van! Nincs hová mennie!
— Van anyja, kétórányi útra — válaszolta Diána nyugodtan. — Van kollégium, ha felveszik. És van pénz hotelre is abból, amit rendszeresen küldesz neki.
— Honnan tudsz a pénzről? — bukott ki Andrásból.
— Mert közös a számlánk, zseni — sóhajtott Diána. — Látom az utalásokat. Ötezer zsebpénzre. Tízezer ruhákra. Még hétezer „egyébre”. Két hét alatt huszonkettő ezer forint.
— Ő a húgom!
— És az én idegrendszerem ment rá! — emelte fel először a hangját Diána. — Ami pontosan egy órája megszűnt problémának lenni, amikor becsuktam mögötte az ajtót.
— Te… te nem vagy normális! — András elvesztette az önuralmát. — Szívtelen, önző nő vagy, akit hidegen hagy a családom!
— Álljunk meg egy pillanatra — Diána hangja hirtelen elcsendesedett. — András, most tényleg őrültnek és önzőnek neveztél?
A hangsúlya miatt András megtorpant.
— Csak… felindult voltam…
— Nem, fejezd csak be — mondta Diána hátborzongató nyugalommal. — Azért vagyok önző, mert nem akarok káoszban élni a saját lakásomban? Mert nem viselem el, hogy valaki a ruháim között kutasson? Mert belefáradtam abba, hogy takarítsak egy felnőtt nő után, aki még egy köszönömöt sem képes kinyögni?
— Vivien nem idegen!
— Nekem igen, András — felelte határozottan. — Háromszor láttam életemben: az esküvőnkön, szilveszterkor és az anyád születésnapján. Mindhárom alkalommal úgy viselkedett, mintha a cselédje lennék. Szóval igen, számomra ő egy idegen, aki visszaélt a vendégszeretetemmel.
— Rendben! Nagyszerű! — kiabálta András. — Akkor az én családom számodra senki! Talán én is költözzek el, nehogy bemocskoljam a te kis birodalmadat?!
Olyan hosszú csend következett, hogy András már azt hitte, megszakadt a vonal.
— Tudod mit, András — szólalt meg végül Diána, hangjában különös keveréke fáradtságnak és elszántságnak. — A húgod visszajöhet ma este. Összeszedi, ami maradt, bocsánatot kér a viselkedéséért, és elköltözik. Ha ezt nem tartod elfogadhatónak, mehetsz vele együtt. A lakást még a házasságunk előtt vettem, kizárólag az enyém. Összepakolhatod a dolgaidat, és ott élsz, ahol akarsz.
