András Székely az irodájában ült, előtte szétterített szerződésekkel és jegyzetekkel, amikor a telefonja hirtelen felvisított, mintha maga is idegösszeomlást kapott volna.
— András, csinálj már valamit a feleségeddel! — sikította a kagylóba Vivien Fekete. — Kirakott az utcára! Mégis mit képzel magáról?!
A húga hangja remegett a dühtől és az elfojtott sírástól. András félretolta az aktákat, és ahogy a halántékában lüktetni kezdett a jól ismert fejfájás, mély levegőt vett.
— Vivien, nyugodj meg — próbálta csillapítani. — Mondd el rendesen, mi történt.
— Mi történt?! — a hangerő azonnal feljebb csúszott. — A feleséged… az a nő… fogta magát, és kidobta a cuccaimat a lépcsőházba! Szó szerint! Mint valami szemetet! Itt állok három táskával, és a szomszédok úgy bámulnak rám, mintha hajléktalan lennék! Érted ezt?! Megalázott, mindenki előtt!
András lehunyta a szemét, ujjai a szemöldöke közé csúsztak. Az elmúlt két hétben végig ott motoszkált benne az érzés, hogy otthon valami nagyon félrecsúszik. Diána Somogyi bezárkózott, feszült lett, egyre kevesebbet szólt. Vivien viszont továbbra is úgy viselkedett, mintha egy all inclusive luxusszállóban szállt volna meg.
— Mi vezetett idáig? — kérdezte óvatosan.
— Semmi! Az égvilágon semmi! — hadarta Vivien. — Tanultam a felvételire, éltem a napjaimat, senkit nem zavartam. Erre reggel berontott a szobámba… vagyis a vendégszobába, és elkezdett ordítani, hogy költözzek el azonnal! Mondtam neki, hogy a bátyámnál vagyok, hogy ez a te otthonod is. És tudod, mit csinált? Elkezdte belegyömöszölni a dolgaimat a táskákba! Esélyem sem volt normálisan összepakolni! Fogta magát, és kilökött az ajtón a cuccaimmal együtt!
Andrásban forrni kezdett a düh. Hogy merte ezt megtenni Diána? Vivien az öccse volt, alig tizenkilenc éves, épp egyetemre készült, és így bánnak vele? Az ő otthonában?
— Teljesen elvesztette az eszét?! — csattant fel. — Hol vagy most?
— A lépcsőfordulóban! Három táskával! — zokogta Vivien. — Nincs hova mennem! Két nap múlva vizsgázom, tanulnom kéne, és én itt állok, mint egy idióta!
— Maradj ott, intézem — vágta rá András röviden, majd mielőtt a húga tovább panaszkodhatott volna, bontotta a hívást.
A keze remegett, amikor Diána számát tárcsázta. A kicsengés végtelennek tűnt.
— Igen? — szólt bele Diána hangja, hűvösen, feltűnően nyugodtan.
— Diána, meg tudod magyarázni, mi folyik itt?! — robbant ki Andrásból. — Miért áll a húgom a lépcsőházban a holmijával?!
Rövid csend következett. Hallotta a nő szabályos, fegyelmezett légzését.
— Azért, mert megkértem, hogy költözzön el, ő pedig nemet mondott — felelte tárgyilagosan. — Úgyhogy segítettem neki az indulásban.
— Ez most komoly?! — András hangja kiabálásba csapott át. Néhány kolléga felkapta a fejét, ő pedig az ablak felé fordult, és dühösen lehalkította a hangját. — Ez a testvérem! Egy tizenkilenc éves lány, aki felvételizni jött! Úgy raktad ki, mintha…
— András, jobb, ha itt megállsz — vágott közbe Diána, hangja jegesre váltott. — Ne mondj olyasmit, amit később megbánsz.
— Én bánnám meg?! — fuldoklott az indulattól. — Te most dobtad ki a húgomat! Egy gyereket! Fel tudod fogni, mit tettél?!
— Gyerek — ismételte Diána lassan, és valami baljós csendült ki a hangjából. — Egy „gyerek”, aki két hét alatt egyszer sem mosott el maga után. Egy „gyerek”, aki bulikat rendezett a lakásunkban, miközben dolgoztunk. Egy „gyerek”, aki engedély nélkül felvette az új ruhámat, és vörösborral leette. Egy „gyerek”, aki ma reggel közölte velem, hogy esze ágában sincs elmenni, mert „itt lakik a bátyja”.
— Na és?! — vágott közbe András. — Valóban itt lakik a bátyja! Ez az én otthonom is, vagy már ezt is elfelejtetted?
— Nem, András — Diána hangja halkabb lett, de ettől még élesebb. — Ez az én lakásom. Az enyém, amit a saját pénzemből vettem három évvel azelőtt, hogy hozzád mentem. Te azért élsz itt, mert a férjem vagy. A húgod pedig azért lakott itt, mert két héten át könyörögtél, és végül beleegyeztem. Ideiglenesen. A felvételi időszakra.
— Kit érdekel, hogy a te lakásod! — csattant fel András, bár érezte, hogy kicsúszik a lába alól a talaj. — Család vagyunk! Vagy ez nálad semmit sem jelent?!
— Pontosan azért, mert család vagyunk, beszélek most veled, nem pedig lakatost hívok — vágta rá Diána határozottan. — Van azonban egy határ, András, és ezt a határt a húgod már régen átlépte, most pedig rajtad a sor, hogy végre meghallgasd, mit mondok.