A kezében továbbra is szorította azt a képet, amelyen Kornél Szalai családja mosolygott vissza rá: tenger, napfény, nyugalom. Egy élet, amelyhez neki már nem volt köze.
Ekkor megremegett a telefonja. Ismeretlen szám villant fel. Üzenet érkezett Réka Simontól.
„Kelemen Mónika, Kornél azt mondta, találkozhatunk. De csak akkor, ha elfogad minket olyannak, amilyenek vagyunk. Nincs kioktatás, nincs nevelés, nincs javítgatás. A saját utunkat járjuk, és jól érezzük magunkat benne. Ha ezt meg tudja érteni, szombaton szívesen látjuk egy teára. A címet holnap küldöm.”
Mónika a mellkasához szorította a készüléket. A könnyei megindultak, forrón, csípősen. Nemcsak fájdalom volt bennük, hanem szégyen is — és valami furcsa, gyermeki remény, amit már évek óta nem mert érezni.
Tizenegy évvel ezelőtt elveszítette a fiát. Nem betegség, nem baleset vitte el tőle. Ő maga zárta ki az életéből. Ma viszont talán kapott egy lehetőséget arra, hogy újra megismerje. Nem mint bukott embert, akit támogatni kell, hanem mint olyat, aki messzebbre jutott, mint amit valaha elképzelt volna róla.
Akire azt mondta: „idegen vér”, az bizonyult a legerősebbnek mind közül.
Kilépett az utcára. Az éjszakai levegő élesen vágott az arcába, mintha figyelmeztetni akarná. Reszkető ujjal kezdte írni a választ Rékának:
„Elmegyek. Köszönöm, hogy adtak egy esélyt. Igyekszem nem visszaélni vele.”
Elküldte. A kijelzőt nézte, amíg meg nem jelent egy rövid válasz:
„Rendben.”
Egyetlen szó. Nem volt benne harag, sem káröröm. Csak egyszerű elfogadás.
Mónika emlékei visszarántották a múltba: tizenegy évvel korábban Kornél a bejáratnál állt, egy táskával a kezében, mögötte Réka. Akkor utána kiáltott:
— Térden állva jössz majd vissza! Könyörögni fogsz!
Nem jött vissza. Előtte állt most is — egyenes háttal, drága öltönyben, olyan magabiztossággal, amit ő sosem engedhetett meg magának. Mellette egy nő, aki már nem bújt mögé, és egy fiú, Botond Jakab, akit jobban neveltek, mint az ő unokáit.
És Kornél nem bosszút hozott. Üzenetet hozott: nélküled is ment. És jó volt neki.
Ez sokkal jobban fájt, mint bármilyen megtorlás.
Mónika visszanézett az étterem felé. Az ablakokon még kiszűrődött a fény, a pincérek pakolták az asztalokat a hatvanadik születésnapja után — azt az estét, amelyet diadalnak szánt, de megaláztatás lett belőle.
Tréfából hívta meg Kornélt. Látni akarta, ahogy összezsugorodik a sikeres testvérek árnyékában.
De végül nem ő nevetett.
Az élet tette. Gúnyt űzött a büszkeségéből, a vakságából, abból, hogy gyémántot dobott el, mert közönséges kőnek hitte.
Újra megnézte a fényképet, amit Kornél adott neki. A tengert. A mosolygó arcokat. A családot, amelyet nélküle teremtett meg.
Alul ott volt a felirat:
„A család azokból áll, akik melletted maradnak. Akkor is, amikor mindenki más hátat fordít.”
Végighúzta az ujját a kijelzőn. Elmentette a képet. Beállította háttérnek.
Szombaton elmegy hozzájuk. Nem mint mindentudó anya. Nem mint nagylelkű megbocsátó. Hanem mint ember, aki helyre akar hozni valamit. Legalább megpróbálni.
Kornél adott neki egy esélyt. Talán az utolsót.
Nem tudta, valaha képes lesz-e igazán megbocsátani neki. Nem tudta, lehet-e nagymama Botond számára. Nem tudta, befogadják-e abba az életbe, amelyet nélküle építettek fel.
Egy dolgot azonban biztosan tudott: több hibára nincs joga.
A telefonját a táskájába csúsztatta, és lassan elindult egy taxi felé. A léptei tompán koppantak az üres utcán. Az ünnep véget ért. Hatvan év eltelt.
És csak most értette meg igazán, kit veszített el.