Kornél lassan benyúlt a zakója belső zsebébe, elővett egy borítékot, és szó nélkül az asztalra tette, pontosan Mónika Kelemen elé.
— Boldog születésnapot — mondta halkan.
Mónika reszkető ujjaival bontotta fel. Odabent egy fénykép lapult: Kornél, Réka és a kis Botond a tengerparton álltak, egymáshoz simulva. Nem a kamerának mosolyogtak, hanem egymásnak. A kép hátoldalán kézzel írt sorok futottak:
„A család azokból áll, akik melletted maradnak. Akkor is, amikor mindenki más hátat fordít.”
Mónika Kelemen annyira összeszorította a fotót, hogy az ujjai kifehéredtek.
— Istenem… mit tettem… — tört fel belőle. — Kornél, bocsáss meg. Kérlek. Vak voltam. Ostoba.
— Féltél — válaszolta a fia szinte suttogva. — Attól, hogy olyan leszek, mint Lajos Katona. Gyengének, sikertelennek látsz majd. És úgy gondoltad, jobb, ha rögtön elvágod.
— Igen… igen, féltem…
— Csakhogy nem egy vesztest dobtál el, anya. A saját fiadat. Soha nem voltam Lajos. Csak te nem akartad ezt észrevenni.
Kornél elhallgatott. Réka közben finoman megfogta Botond kezét, mintha ezzel is megtartaná az egyensúlyt ebben a pillanatban.
— Tudod, mi az egészben a legfurcsább? — folytatta végül Kornél. — Nem haragszom. Már nagyon régóta nem. A düh akkor múlt el, amikor először ki tudtunk bérelni egy rendes lakást. Akkor értettem meg, hogy nincs többé szükségem rád. Sem a pénzedre, sem az elismerésedre, sem a szeretetedre. Semmire.
Mónika Kelemen elcsukló hangon felszippantotta a levegőt. A vendégek zavartan félrenéztek.
— Mennünk kell — mondta Kornél, miközben megszorította Réka kezét. — Botond elfáradt, és át kell vágnunk az egész városon.
Mónika hirtelen felpattant a székből.
— Várj! Ne így menjetek el… — könyörgött. — Hadd hozzam helyre. Adj egy esélyt!
Kornél megállt. Visszafordult, hosszasan ránézett az anyjára. Aztán kinyújtotta a kezét — nem ölelésre, hanem kézfogásra.
— Találkozhatunk, anya. Néha. De csak egyenrangúan. Minősítés nélkül, tanácsok és kioktatás nélkül. Az életünket nélküled építettük fel. Ez a mi életünk. Ha ezt el tudod fogadni, Réka megadja a számát.
Mónika a felé nyújtott kezet nézte. Végül lassan, szinte félve, mintha attól tartana, hogy Kornél meggondolja magát, megszorította. Nem volt benne semmi anyai melegség. Csak egy kimért, üzletszerű kézfogás.
Kornél biccentett. Réka megfogta Botond kezét, és hárman elindultak kifelé. Az ajtónál a kisfiú még visszafordult, és gyermeki természetességgel integetett. Aztán az ajtó becsukódott.
Mónika Kelemen lassan visszaereszkedett a székére. A terem némaságba fulladt — sűrű, kényelmetlen csend telepedett mindenkire. Egy pincér bizonytalanul közeledett a tálcával, de Mónika egyetlen mozdulattal elintézte.
Ferenc Török törte meg először a hallgatást:
— Anya, mi van veled? Igyál legalább valamit.
Mónika felemelte a fejét, és a fiatalabb fiára nézett. Az ápolt arcra. Arra az önbizalomra, amely abból fakadt, hogy mindig tudta: anya ott áll mögötte.
— Ferenc — szólalt meg lassan —, ha téged akkor kidobtalak volna, ahogy Kornélt… te képes lettél volna rá? Arra, amit ő elért?
Ferenc összevonta a szemöldökét.
— Mire gondolsz?
— Arra, hogy mindent a nulláról felépíts. Nélkülem. Segítség nélkül. Pénz nélkül.
Ferenc zavartan hallgatott. Gabriella Rácz elfordította a fejét. Barnabás Fodor hangosan felnevetett, de a nevetés hamisan csengett.
— Anya, minek ezek a kérdések? — mondta erőltetett könnyedséggel. — Család vagyunk. A család segít egymásnak.
— Család… — ismételte Mónika. — Igen. Csakhogy Kornélnak nem segítettem. Kidobtam. És ettől erősebb lett, mint ti ketten együtt.
Ferenc arca elvörösödött. Barnabás összeszorította az állkapcsát. A szomszéd asztaloknál a vendégek összenéztek — volt, aki sajnálkozva, mások kárörvendő kíváncsisággal.
Mónika egyik barátnője előrehajolt, és félhangosan, de jól hallhatóan megszólalt:
— Móni, te mindig azt mondtad, hogy semmirekellő. Hát úgy tűnik, végül ő lett a legsikeresebb fiad.
Mónika Kelemen újra ökölbe szorította a fényképet. Nem válaszolt.
A vendégek gyorsan elszivárogtak — kifogásként fáradtságot, sürgős dolgokat emlegettek. Mónika nem tartóztatta őket. Egyedül maradt az egyre üresebb teremben, a székek és az asztalok között, a kezében egy fotóval, amelyről egy boldog család nézett vissza rá, némán előkészítve azt a pillanatot, amikor már csak a telefon rezgése töri majd meg a csendet.