Réka végül befejezte a mondatot, nyugodtan, tárgyilagosan:
— Kornél az IT-architektúráért felel, én pedig a termékstratégiát és az üzleti oldalt viszem. Tavaly kiléptünk az európai piacokra is.
Barnabás Fodor bizonytalan félmosollyal felhorkant.
— Persze… startupok. Manapság már mindenki startupot alapít.
Réka lassan felé fordult. Az arca barátságos maradt, de a tekintetében határozottság villant.
— Nem mindenki, Barnabás. De nekünk sikerült.
Az asztal körül megdermedt a levegő. Mónika Kelemen némán nézte a fiát, mintha most látná először igazán. Nem értette, honnan jött ez a magabiztosság, a kifogástalan öltöny, a pénz, és főleg ez a nő mellette, aki már régen nem az a halk szavú, vidéki lány volt, akinek egykor elkönyvelték.
Az egyik vendég, Mónika szomszédja, közelebb hajolt a barátnőjéhez, és a kelleténél hangosabban súgta:
— Na, erre nem számítottam. Mindig azt mondta, hogy a nagyobbik semmirekellő.
Mónika arca elsápadt.
Kornél ekkor leguggolt Csongor Balogh mellé, Ferenc fia mellé. A fiú csillogó szemmel nézett fel a nagybátyjára.
— Szia, Csongor. Hány éves vagy most?
— Tíz — bólintott büszkén.
Kornél elővett a zakója zsebéből egy dombornyomott névjegykártyát, és a fiú kezébe adta.
— Ha érdekel, hogyan készülnek a programok, vagy hogy működik egy vállalkozás, hívj fel. Gyere el hozzánk az irodába, körbevezetlek.
Ferenc megfeszült.
— Kornél, ezt ne…
— Mit ne, Ferenc? Meghívni a saját unokaöcsémet? — Kornél felegyenesedett. — Nem akarom elcsábítani. Csak megmutatni neki, hogy létezik másfajta világ is.
Csongor úgy szorította a névjegyet, mintha kincset kapott volna. Ferenc összeszorította az állkapcsát.
Kornél visszalépett az ünnepelt asztalához. Mónika Kelemen végre megszólalt, a hangja remegett.
— Kornél… én… nem gondoltam volna, hogy te…
— Hogy képes leszek rá? — fejezte be helyette csendesen. — Igen, emlékszem. Tizenegy éve mondtad ki mindezt mindenki előtt. Hogy egy lúzer vagyok. Hogy eleged van abból, hogy cipeled a terhemet. Hogy belőlem úgysem lesz soha semmi.
Mónika elsápadt. A vendégek hirtelen mind nagyon elfoglaltak lettek a tányérjukon lévő salátával.
— Kornél, sajnálom… nem úgy értettem…
— Dehogynem — vágott közbe, nem élesen, inkább tényszerűen. — És tudod mit? Köszönöm. Az a megalázás tanított meg minket Rékával arra, hogy egyetlen biztos kapaszkodó van: mi magunk.
Réka finoman Kornél vállára tette a kezét. Nem megállítani akarta, csak jelezni, hogy mellette áll.
Kornél lassan kifújta a levegőt, és higgadtabban folytatta:
— Akkoriban szó szerint üres kézzel mentünk el. Egy kollégiumi szobát béreltünk. Réka egy call centerben dolgozott, én éjszakánként kódoltam. Az első két évben minden forintot kétszer számoltunk meg. Aztán megszületett Botond — még nehezebb lett. De nem kértünk segítséget. Senkitől.
Végignézett az asztalon: Ferencen a drága karórával, Barnabáson az elégedett vigyorral, Mónikán a gyöngysorral.
— Három év után jött az első megbízás. Kicsi volt. Aztán még egy. Később felfigyeltek ránk a befektetők. Olyan terméket raktunk össze, ami valódi problémát oldott meg. És működött.
Barnabás elhúzta a száját.
— Könnyű erről beszélni, amikor már összejött.
Kornél ránézett, és a hangjában először jelent meg élesebb él.
— Könnyű? Barnabás, volt már, hogy két napig egy percet sem aludtál? Hogy azon aggódtál, futja‑e ételre? Láttad már a feleségedet sorban állni ingyen gyerekruhákért, miközben te tárgyaláson ülsz és sikeresnek tetteted magad? Nem. Mert anya mindig ott volt mögötted. Ferencnek lakással. Neked kapcsolatokkal. Nekünk pedig semmivel. És hidd el, ez volt a legnagyobb ajándék.
Mónika Kelemen az arcába temette a kezét. Ferenc a tányérját bámulta. Gabriella Rácz elfordult az ablak felé, mintha hirtelen ott lenne valami fontosabb.
Kornél elhallgatott, és a szobát nehéz csend töltötte meg, amelyben már minden kimondatlan szó előkészítette a következő pillanat súlyát.