— Anya, miért dermedten állsz? A terem már tele van emberekkel — szólt rá türelmetlenül Barnabás Fodor.
Mónika Kelemen ösztönösen megigazította a gyöngysort a nyakán — Ferenc Török ajándéka volt a hatvanadik születésnapjára —, majd kesernyés mosollyal válaszolt:
— Csak azon tűnődöm, vajon eljön‑e Kornél.
Ferenc halkan felhorkant.
— Komolyan? Minek hívtad meg egyáltalán? Tizenegy évig egy szót sem váltatok, és az mindenkinek megfelelt.
Mónika vállat vont. Maga sem tudta pontosan, miért küldött meghívót. Talán látni akarta, mennyire lecsúszott végleg. Kornél. Az elsőszülött. Lajos Katonától. Abból a házasságból, amelyet gondosan a múlt mélyére temetett. Egy vesztes férfi gyereke — és szerinte maga is az volt. Idegen vér.
— Hadd lássa, hogyan élnek a rendes emberek — mondta hűvösen, miközben elindult az ajtó felé. — Talán még szégyenkezni is fog.
Az étterem zsibongott. Az asztalok roskadoztak a hidegtálaktól, a felszolgálók pezsgőt töltöttek, poharak csilingeltek. Mónika mosolygott, fogadta a jókívánságokat, de tekintete újra és újra a bejáratra siklott. Kornél sehol.
Gyáva — állapította meg elégedetten. Megijedt megmutatni magát.
Tizenegy évvel korábban ő maga tette ki az ajtón. Kornél pénzt kért — lakásra, valamiféle önerőre. Mónika nemet mondott. A testvérei előtt. Réka Simon előtt is, akit vidéki, jelentéktelen lánynak tartott. Kimondta mindazt, amit addig elfojtott: elege van abból, hogy eltartson egy szerencsétlent, ideje, hogy a saját lábára álljon.
Kornél akkor nem vitatkozott. Megfordult, elment. Többé nem telefonált. Egyszerűen eltűnt.
Most pedig itt volt a meghívás oka: bebizonyítani Ferencnek és Barnabásnak, hogy igaza volt — Kornél nem vitte semmire.
Ekkor kivágódott az étterem ajtaja.
A beszélgetések elhaltak, minden fej odafordult. Egy férfi lépett be, akiről lehetetlen volt levenni a szemet — nem hivalkodóan, hanem a kifogástalan szabás, a drága anyag és a magabiztos tartás miatt. Mellette egy nő haladt, krémszínű ruhában, magazinba illő frizurával. A kezét egy körülbelül nyolcéves fiú fogta, akit úgy öltöztettek fel, mintha diplomáciai fogadásra érkezne.
Mónika megmerevedett. Nem ismerte fel őket. Túlságosan elegánsnak, túlságosan rangosnak tűntek ehhez az ünnepséghez.
Ferenc oldalba bökte.
— Kik ezek? Meghívtál valami üzleti partnert?
A férfi egyenesen az asztaluk felé indult. Tekintete nyugodtan pásztázta a termet, csuklóján olyan óra villant, amely többe kerülhetett, mint Ferenc autója.
Megállt az ünnepelt előtt.
— Jó estét, anya. Kornél vagyok.
Mónika gyomra összerándult. Ferenc megdermedt a pohárral a kezében, Barnabás elejtette a villáját.
Ez volt a fia. De nem az a görnyedt, bűntudatos alak, akire emlékezett. Egy magabiztos férfi állt előtte, akinek a jelenléte szinte betöltötte a teret.
Kornél a nő felé fordult.
— Ő Réka, a feleségem. És a fiunk, Botond Jakab.
Réka biccentett. Sem alázat, sem bizonytalanság nem volt benne — úgy viselkedett, mintha mindez teljesen természetes volna számára.
Mónika megszólalt volna, de nem jött ki hang a torkán. Az asztalnál ülők feszülten hallgattak.
Ferenc törte meg a csendet:
— Mivel foglalkozol mostanában? Hol dolgozol?
Kornél ránézett a testvérére. A tekintetében nem volt sem kihívás, sem gúny, csak higgadt nyugalom.
— Rékával közös vállalkozásunk van. Nemzetközi cégeknek fejlesztünk fizetési rendszereket.
Réka halkan tette hozzá, de minden szava tisztán csengett, ahogy folytatni készült a magyarázatot, és a levegőben érezhető volt, hogy a történetnek itt még koránt sincs vége.