Csendben lépett oda Tamás Hegyihez. A férfi keze dermedt volt, mintha nem is élő emberhez tartozna. Eszter Major ekkor vette észre, hogy a saját ujjai is remegnek, hiába próbálta uralni magát.
— Trokximezin, bőr alá — motyogta félhangosan. — A szíve nem bírná vénásan. Ne szóljon senki. Most ne.
Egy halk kattanás. A fecskendő a kezében. Gyors mozdulat, rutinszerű, mégis végzetesen feszült. Nem mert a monitorra nézni. Egy pillanatra becsukta volna a szemét, de erővel nyitva tartotta.
Várakozás.
Egy… kettő… három másodperc.
A készülék hangot adott. Először élesebbet, majd egyenletesebbet. Stabilabbat.
Melinda Erdélyi ösztönösen a szája elé kapta a kezét.
— Mit tettél…? — kérdezte rekedten.
Eszter lassan leült egy székre.
— Visszahoztam. Ha szerencséje van, még elköszönhet a feleségétől.
Tamás megmozdult. A tekintete homályos volt, gyenge, de fókuszált. Őt nézte.
— Te…? — préselte ki magából.
— Én — suttogta Eszter. — Csak… ne mondd el senkinek.
Tamás lehunyta a szemét. Ezúttal nem az elmúlásba, hanem valamiféle csendes megkönnyebbülésbe.
Melinda leguggolt mellé.
— Ezért bíróság elé állítanak. Megint.
Eszter a plafont nézte, majd halkan, szárazon felnevetett, mintha köhögne.
— Ha őt megmentem, magamból is marad valami.
Később, a nővérpultnál Melinda odaszúrt:
— Azt mondták, nem húzza ki. Ehhez képest… nézd meg. Él.
Eszter nem felelt. Csak elmosta az üres csészét, igyekezve elrejteni, hogy belül minden zúg. Él. Tényleg él.
Az orvosi szoba ajtaja kivágódott. Zoltán Bíró lépett be — savanyú arccal, mégis új zakóban.
— Eszter Major, azonnal hozzám — sziszegte.
„Major.” Először nevezte így.
Tamás már egyenes háttal ült az ablak melletti fotelben. Az arca kipirult, a hangja erősebb volt.
— Gyere be, ülj le — intett. — Átnézted az iratokat?
— Egész éjjel — bólintott Eszter.
— A kockázat indokolt volt. Zoltán minden egyeztetés nélkül írta alá. Ez… többé nem az ő ügye.
Eszter hátában valami kiengedett. Csak egy pillanatra.
— Elküldöm — mondta Tamás halkan. — Te tudtál várni. Most rajtad a sor, hogy visszatérj oda, ahová tartozol. Megmutattam a régi tervedet a tanácsnak. Igazad volt.
A toll megremegett a kezében. Megfordult — Zoltán állt az ajtóban. Az arca elsápadt, ökölbe szorította a kezét, majd szó nélkül elment.
Eszter lassan állt fel, szinte lábujjhegyen. Mintha attól félt volna, hogy egy rossz mozdulat szétfoszlat mindent.
— Biztos benne? — kérdezte.
Tamás bólintott.
— Nemcsak az egészségemet adtad vissza. Hanem azt is, ami rég hiányzott. A reményt. Menj, és mondd meg nekik: visszatér Mironova doktornő.
Amikor kilépett a folyosóra, minden megváltozott. A nővérek elhallgattak. Valaki bólintott. Egy mosoly is felvillant.
Balázs Lengyel a felvételinél meghajolt előtte — nem takarítónőnek, hanem főorvosnak kijáró tisztelettel.
Az orvosi szobában egy fiatal lány suttogta:
— Hallottad? Ő mentette meg. Titokban, a saját módszerével. Még mindig nem értik, hogyan.
Eszter elmosolyodott. Először igazán, nem ökölbe szorított kézzel.
És a fejében egy mondat csengett újra meg újra:
„Egyetlen szívbe vetett hit százakat képes megmenteni.”