A folyosó vége felől tört rá a hang, élesen, szinte odacsapva a falakhoz:
— Eszter Major, azonnal a főorvoshoz!
Még a vödröt sem volt ideje félretenni. A rongy lassan kicsúszott az ujjai közül, víz csorgott le a kezéről, sötét foltokat hagyva a nadrágján. Egy pillanatig csak állt, mintha nem lenne biztos benne, valóban őt szólították‑e.
A főorvosi iroda ajtaja résnyire nyitva volt. Az ablakon beáramló huzat végigsöpört a padlón, meglebbentette a fehér függönyöket, mintha maga a helyiség venne levegőt. Eszter óvatosan kopogott.
— Jöjjön már be — hangzott fel egy ismerős hang.
Zoltán Bíró. Nem Tamás Hegyi.
A mellkasa összeszorult, mintha egy láthatatlan kéz rámarkolt volna. Belépett. Zoltán Tamás székében ült, hátradőlve, szétvetett lábakkal, és egy tollat forgatott az ujjai között. Nem nézett fel azonnal.
— Tamás most nem ér rá — jegyezte meg könnyed hangsúllyal. — Viszont magával akadna bőven intéznivalónk.
Eszter kihúzta magát. A válltáskája keresztben feszült rajta, karjait szorosan a testéhez szorította, mintha páncélt viselne.
— Itt vannak ezek az iratok — bökött Zoltán az asztalon tornyosuló papírok felé. — Csak alá kell írni. Semmi különös.
— Miért én? — kérdezte rekedten. A saját hangja is idegennek tűnt.
— Hogyhogy miért? — vonta fel a szemöldökét. — Maga intézte. Emlékszik? Amikor múlt hónapban… beszélgettek.
Eszter tekintete végigsiklott a kötegen. Felül vastag pirossal: „Sürgős”. Fogalma sem volt, miről szólnak.
— Nem látom át, miről van szó…
— Ne játssza az értetlent! — csattant fel Zoltán. — Aláírja, kész. Azt hiszi, van választása? Maga egy takarítónő. Ráadásul múlttal. Ha akarom, holnap portásként végzi. Ha meg nem…
Felállt. Lassan kerülte meg az asztalt, túl közel lépett hozzá. Nem nézett a szemébe, csak az orra szárnya remegett.
— Nem hiányzik újra a zárt ajtók világa, ugye?
Eszter mély levegőt vett. Olyan volt, mint ugrás előtt. Amikor megszólalt, alig hallatszott:
— Egy dolgot félek csak, Zoltán. Hogy megint elveszítem önmagam.
Megfordult. A kilincs felsértette a tenyerét, mert remegett a keze.
A háta mögött még utánaszólt:
— Téved. Itt azok maradnak életben, akik tudnak némán lenyelni mindent.
Nem válaszolt. Végigment a folyosón. Fehér falak, nyitott ablakok, és vízcseppek hullottak a tenyeréről a csempére. Egyesével.
„Vasajtók itt is, ott is” — futott át rajta. — „De belül nincs helyük.”
— Halódik — súgta egy nővér a fülébe, miközben letörölte a homlokát. — Az orvosok tehetetlenek.
Eszter az ajtóban állt meg. A kórház sötét folyosója mintha visszatartotta volna a lélegzetét. Valahol egy lámpa pislogott, a levegőben fertőtlenítő és kétségbeesés keveredett.
— Menjen el innen. Nem orvos, maga senki — vágta oda Melinda Erdélyi, miközben igazította az infúziót Tamás Hegyinél. A férfi mozdulatlanul feküdt, arca szinte áttetsző volt. Csak a monitor adott életjelet, egyre tompábban pittyegve.
Eszter nem lépett be. Az ajtófélfának támaszkodott, zsebében szorongatva egy apró fiolát. Olyat, amilyeneket régen maga fejlesztett. Akkor, amikor még „Mironova doktornak” hívták. Nem pedig „problémás múltú takarítónőnek”.
— Mi lenne, ha… — lépett egyet előre.
— Ugye nem gondolja komolyan?! — Melinda hangja megremegett. — Velünk együtt akarja magát is tönkretenni?
Eszter elővette az ampullát.
— Percei vannak hátra. Vagy most… vagy már csak egy aktaszám lesz.
Melinda ösztönösen hátrált.
— Én a szabályokra tettem esküt. Maga mire? Bosszúra?
— Én az életre — felelte Eszter halkan, miközben a döntés súlya végleg ránehezedett.