— Talán… egy másik életemben.
A lány nem kérdezett tovább, szó nélkül elfordult. Eszter Major tekintete lecsúszott az ablak üvegén, és ott maradt a saját tükörképén. Fakó volt. Csöndes. Mintha évekkel ezelőtt kifolyt volna belőle minden, ami meleg vagy élő.
A boltban, a pénztárnál finoman remegtek az ujjai. A visszajárót nem tudta rendesen felvenni, az apró rendre kicsúszott a kezéből. Egy huszonöt körüli fiú, sovány, de gondosan öltözött, elkapott egy ötforintost a levegőben, majd felé nyújtotta.
— Tessék. Maga volt az, ugye? Az a vérátömlesztés… emlékszem. Nagymamánk utána minket is összehívott, és azt mondta: „Figyeljetek, így kell gondolkodni.”
Eszter meglepetten nézett rá.
— Ön… egészségügyes?
— Nem. A beteg unokája vagyok. Maga mentette meg az életét. Aztán… — elhallgatott.
Eszter átvette az érmét.
— Köszönöm — mondta alig hallhatóan.
— Eszter Major — tette hozzá a fiú hirtelen. — Ne adja fel.
Kint újra szemerkélt az eső.
Ő pedig ment tovább az utcán, és félhangosan magának suttogta:
— Minden ránc egy hang egy régi dallamból. De új zenét még lehet írni. Ha az ember nem marad néma.
A sikoly úgy csapott bele, mint az áram. Egy kórteremből jött, át az üvegen, falakon keresztül. Jeges borzongás futott végig a hátán.
Eszter megdermedt a folyosó közepén, vödörrel és felmosóronggyal a kezében. Az erei megfeszültek, akár a húrok. A szíve kalapált, és az emlékezet felvillant: a férje, az alkoholos düh a szemében, az öv a csuklója köré tekerve. „Semmit sem érsz nélkülem” — mintha újra hallaná. Akkor ő kiabált. Most valaki más.
Folytatta a takarítást. Szótlanul. A mellkasában égett valami, de nem a fertőtlenítő szaga miatt.
Az orvosi szobában már mindenki helyet foglalt. Valaki evett, mások az új altatóorvost tárgyalták ki.
— Nem lehetne később feltakarítani? — sziszegte Henrietta Balog nővér, fel sem nézve.
Eszter lehajtotta a fejét. A mosolyok tűszúrásként érték. Nyelt egyet.
— Tegnap is összekeverte, mit hova kell rakni — súgta valaki. — Pedig orvos volt. El tudod képzelni?
— Ugyan, nem orvos, hanem bűnöző — jegyezte meg egy másik hang, halkan, de úgy, hogy biztosan eljusson hozzá.
Eszter az ablak mellé állt. A visszatükröződése nem tűnt öregnek. Megtörtnek igen. De nem elhasználtnak.
Február volt. A csupasz ágak úgy lengtek, mint kihallgatáson felemelt karok.
— Ugye megölte? — szólalt meg Henrietta kissé hangosabban. — A férjét. Bíróság elé került. Mindenki tudta, csak hallgattak.
Az „megölte” szó arcul csapta. Eszter úgy szorította meg a nyelet, hogy a műanyag megnyikkant.
— Akkor sem szólt egy szót sem. Nem védekezett. Ha ártatlan lett volna, lett volna mit mondania.
Eszter leguggolt, de a felmosó kiesett a kezéből.
A múlt mélyéről előtört a dobogás, a kezein a vér, egy idegen nyak az ujjai alatt. És a cellatárs suttogása, imádságként halk:
— Nem élted volna túl nélküle. Érted? Túlélted.
— Ugyanezt tették volna maguk is, ha az én helyemben vannak — mondta Eszter hangosan. Az orvosi szobára olyan csönd borult, mintha egyszerre elfogyott volna a levegő. — Csak maguknak valószínűleg másfajta férjeik vannak.
Senki nem szólt. Meglepetés ült az arcokon. Volt, aki lesütötte a szemét, más belekortyolt a teájába.
Eszter felemelte a vödröt, és kiment. A linóleumon csattogó léptei túl hangosnak tűntek.
Mögüle, az ajtó irányából valaki félhangosan még odavetette:
— A vadat bezárni még nem győzelem, csak halogatás.