A kórházi folyosót tompa, szórt fény mosta el, Eszter Major pedig térdre ereszkedve dörzsölte a linóleumot, mintha nem egy beszáradt foltot, hanem a saját múltjának egy darabját próbálná lekaparni. A levegőben klórszag keveredett valamiféle idegen közönnyel, amitől összeszorult a mellkasa.
— Én beleőrülnék, ha így kéne csúszni-mászni — súgta oda Fruzsina Vincze, a gyakornok, a társnője felé. — Inkább ülnék egy bolt kasszájánál egész nap.
— Ugyan már… priuszod van — cuppantotta oda a választ a másik nő. — Oda még az is sok.
Eszter nem szólt. Kicsavarta a rongyot, a dereka sajgott, a keze a gumikesztyűben izzadt. Minden pillantás rajta tapadt, mintha nem ember volna, csak egy újabb szennyeződés a csempén.
Hirtelen kivágódott az orvosi szoba ajtaja, és egy nővér rontott ki rajta egy vastag iratköteggel. Megbotlott a vödörben, a mappa a földre csapódott, a lapok szanaszét repültek.
— Vigyázzon! — kiáltotta, de már késő volt.
Eszter elengedte a felmosót, leguggolt, és ösztönösen szedni kezdte a papírokat. Egy cím megakadt a szemén: „Proteinkináz‑gátlók…”. Hét évvel korábban ilyesmit írt hajnalban, a konyhaasztalnál, köntösben, papucsban, vastag szemüveg mögül. A keze magától sorba rendezte az oldalakat.
— Várjon csak — ráncolta a homlokát a nővér. — Maga… ezt érti?
— Igen.
— De hát… maga takarító.
— Az vagyok.
Léptek közeledtek. Zoltán Bíró volt az, a szokásos drága kölniszaggal és azzal a mosollyal, amely mindig azt jelezte, hogy valaki mindjárt kellemetlenül érzi magát.
— No lám, Eszter — szólalt meg gúnyosan. — Oktatást tartunk a műszaki személyzetnek?
— Csak segített összeszedni az iratokat — hebegte a nővér.
— És közben gyors elemzést is tartott, mi? — fonta össze a karját. — Még mindig azt hiszi, többet tud nálunk?
— Nem — felelte halkan Eszter. — Csak azt tudom, hogyan lehetne megmenteni egy embert.
Zoltán elmosolyodott.
— Itt azokat becsülik, akik némán lenyelik a megaláztatást.
Azzal faképnél hagyta őket.
Eszter visszaadta az utolsó lapot, majd újra kézbe vette a felmosót. Ugyanaz volt, mégis másképp fogta: szilárdabban.
A csap csepegése úgy verte a csendet, mintha valaki elfelejtette volna megállítani az időt. A konyhában tegnapi leves és valami megfáradt szag terjengett — talán az életé. A mosogató feletti tükör opálos volt, benne Eszter arca: köpeny nélkül, de ugyanazzal a láthatatlan álarccal.
Nedves ruhával áttörölte az arcát, lassan mosakodott, mintha félne felébreszteni önmagát. A víz rozsdásan folyt. A fal túloldalán felüvöltött a tévé, a szomszédok veszekedtek.
— Mondom, csapda volt!
— Te meg bolond vagy!
Eszter nem figyelt. Megszokta, hogy visszhang mások életében, nem hang. Szürke, zárt ruhát vett fel, leült az ágy szélére, ahol a takaró elvékonyodott a magánytól.
A buszhoz már nem sietett — úgysem várták meg. Két megállót állva tett meg, a kapaszkodóhoz simulva, mintha egy test volna, ami megtartja. A harmadiknál egy rántás, egy húsz év körüli lány könyökkel érte, majd hirtelen megfordult.
— Jaj, bocsánat!
Eszter bólintott.
— Semmi gond.
A lány azonban hunyorogva újra ránézett.
— Ne haragudjon… nem láttam én magát a hírekben?