Tamás Balázs hebegni kezdett, mintha most esett volna le neki mindaz, amit korábban elszúrt. Zavart volt, megijedt – és most már belátta, hogy rosszul döntött.
Nóra Molnár gúnyos félmosollyal reagált.
– Akkor jött meg az eszed, amikor megtudtad a lakásos történetet?
Tamás arca elvörösödött.
– Ennek semmi köze a lakáshoz – vágta rá gyorsan. – A gyerek miatt vagyok itt. A családunk miatt.
– Család? – kérdezett vissza Nóra hitetlenkedve.
Egy lépéssel közelebb ment hozzá. Tamás ösztönösen hátrált.
– Amikor a legrosszabbul voltam, eltűntél. Nem hívtál fel, nem kérdezted meg, élek-e még. Egy fillért sem küldtél. Most meg ideállítasz, mert úgy gondoltad: ha már van hol laknom, talán még menthető a helyzet?
Tamás tiltakozni próbált.
– Akkor még nem álltam készen…
– Hallgass el.
Elhallgatott. Nóra tovább beszélt, csendesebben, de minden szava keményen csattant.
– A lányom nem ismer téged. És nem is fog. Az anyakönyvben üres a rubrika az apánál, és így is marad. Nem kérek pénzt. Nem kérek segítséget. Téged sem kérek.
Tamás ökölbe szorította a kezében lévő csomagot.
– Ezt még megbánod. Egy gyereknek szüksége van apára.
Nóra hidegen elmosolyodott.
– Az apa az, aki ott van. Te csak egy megijedt férfi vagy, aki kész helyzetre érkezett.
Az ajtó becsapódott. Tamás még egy ideig állt a folyosón, majd dühében beleütött az ajtófélfába, és elment. Nóra a zárt ajtónak dőlt, mély levegőt vett. Reszketett, de belül tudta: jól döntött.
Lívia Erdélyi felébredt és sírni kezdett. Nóra azonnal felkapta.
– Semmi baj, kicsim. Minden rendben van.
Benedek Papp néha benézett. Talán havonta egyszer, néha ritkábban. Hozott valamit Líviának, ivott egy pohár vizet a konyhában. Keveset beszélt, Nóra nem faggatta. Nyugodtnak érezte magát mellette.
Egy alkalommal Lívia odakúszott hozzá, megragadta a cipőfűzőjét. Benedek lehajolt, odanyújtotta az ujját. A kislány megszorította, és felnevetett.
– Makacs egy teremtés – jegyezte meg Benedek.
– Tőlem örökölte – felelte Nóra.
Benedek elmosolyodott.
– Ez így van jól.
Induláskor még visszafordult az ajtóból.
– Nóra, ha bármi kell… orvos, papírok, bármi – hívj.
– Köszönöm – bólintott Nóra.
Miután Benedek elment, Nóra visszaült Lívia mellé a földre. A kislány odabújt, a fejét az ölébe fúrta. Nóra megsimogatta a haját.
Odakint világítottak a város fényei. Bent meleg volt és csend. Lívia lassan elaludt. Nóra lehunyta a szemét. Akkor, azon az országúton nem csodát várt – csak nem tudott továbbmenni. A csoda végül magától talált rá.