Benedek Papp végül kimondta, ami addig csak ott feszült köztük a levegőben. Mások továbbhajtottak volna azon az éjszakán. Nem álltak volna meg a hóviharban egyedül ácsorgó, várandós nő mellett. Ő azonban igen. Nóra Molnár akkor nem kérdezett, nem mérlegelt: odaadta az utolsó forintjait egy idegennek. Egy olyan embernek, akit nem ismert, mégis segített rajta. Most pedig hamarosan gyermeke születik, akinek biztonságra, falakra, egy élhető otthonra van szüksége.
A férfi a kocsi felé fordult, mintha ezzel lezártnak tekintené a beszélgetést. Nóra azonban utánaszólt.
– Várj! Ezt nem tehetem meg. Nem fogadhatok el egy egész lakást. Ez túl sok.
Benedek megállt, majd lassan visszanézett rá.
– Akkor tekints rá úgy, mintha rendeznék egy régi tartozást – mondta halkan. – Te visszaadtad az életemet. Én most megpróbálok jövőt adni neked.
A következő pillanatban már beszállt, az autó elindult, és eltűnt az utcában. Nóra ott maradt egyedül, a borítékot szorongatva, még mindig alig felfogva, mi történt.
Egy héttel később beköltözött. A lakás világos volt, tágas ablakokkal, friss festéssel. Kevés bútor állt benne, de ez nem zavarta. Meleg volt, tiszta, és éjszakánként senki nem verte a falat, nem szólt át a szomszéd.
Gyula Bíró eljött segíteni a dobozokkal. Körbejárta a helyiségeket, füttyentett egyet, majd elismerően csóválta a fejét.
– Szép kis fordulat, Nóra. Felszedtél egy hajléktalant, erre kiderül, hogy aranytojást tojó tyúk.
– Nem az – rázta meg a fejét Nóra. – Csak hálás volt.
Gyula elmosolyodott.
– Egy a lényeg: több éjszakai stoppolás, taxi se. Most már pihenj, mindjárt szülsz.
Nóra bólintott. A hasa egyre jobban húzta lefelé, a lábai estére feldagadtak. Tudta, hogy legfeljebb egy hónap van hátra.
A szülés nehéz volt, de gyors lefolyású. Kislány született, egészséges, erős hanggal jelezte érkezését. Nóra a Lívia Erdélyi nevet adta neki. Gyula a kórházba is beállított egy csokor virággal, az ajtóban toporgott, kissé zavarban.
– Gratulálok… anyuka – mondta végül.
Nóra elmosolyodott, karjába vette Líviát. A kicsi összeszorította a szemét, aprót szuszogott. Meleg volt és könnyű. Abban a pillanatban Nóra biztos lett benne, hogy minden pontosan így van rendben.
Fél év telt el, amikor Tamás Balázs váratlanul megjelent. Nem telefonált, nem írt. Csak ott állt az ajtó előtt, kezében egy szatyorral, fáradtnak és megtörtnek tűnt.
– Szia – mondta bizonytalanul.
Nóra nem felelt. A babakocsi mögötte állt, benne Lívia mélyen aludt.
– Bemehetek?
– Nem.
Tamás mégis megpróbált benézni a lakásba. Nóra észrevette, ahogy végigpásztázza a felújított tereket, a magas mennyezetet, a világos falakat.
– Azt beszélik… igaz, hogy kaptál egy lakást valami pasitól? – kérdezte.
Nóra összefonta a karját.
– Ez rád miért tartozik?
Tamás előrenyújtotta a csomagot.
– Hoztam pár játékot. A lányomnak.
Nóra nem nyúlt érte.
– Mondd meg inkább, miért jöttél, Tamás.
A férfi zavartan a tarkóját vakarta.
– Arra gondoltam… talán mi ketten… esetleg újrakezdhetnénk – mondta bizonytalanul, mielőtt a folytatás új irányba terelhette volna a beszélgetést.