– Egy kollégiumban? Segélyből? – vetette oda még Gyula Bíró kétkedve, de a mondat a levegőben maradt.
Ezután elhallgatott, Nóra Molnár pedig kilépett az épületből. Éjszakába nyúló műszak várt rá, egészen hajnalig.
A következő hetek kimerítően teltek. A hasa egyre feljebb nyomta a bordáit, a lábai ólomként nehezedtek rá minden váltás végére. Nóra vezette az autót, vitte az utasokat egyik címről a másikra, és közben némán számolta vissza a napokat a szülésig. Tamás Balázst igyekezett kizárni a gondolataiból. Nem volt könnyű, de nem is akart kapaszkodni abba, ami már nem létezett. Amikor megtudta, hogy gyereket vár, mindössze egyetlen üzenetet küldött: „Nem állok erre készen. Sajnálom.” Aztán új számra váltott. Nóra nem kereste. Nem látott benne értelmet.
Egy szombati napon a diszpécser váratlanul hamarabb elengedte. Nóra fáradtan baktatott fel a kollégium harmadik emeletére, lerúgta a cipőjét, és lehuppant az ágy szélére. Annyira kimerült volt, hogy még az átöltözés gondolata is terhesnek tűnt.
Ekkor apró koppanás hallatszott az ablak felől. Mintha kavics érte volna az üveget. Nóra összerezzent, majd odalépett. Lent egy fekete autó állt, sötétített ablakokkal. Az egyik ajtó kinyílt, és egy hosszú kabátos férfi szállt ki. Nórának kellett néhány másodperc, mire felismerte.
Ugyanaz az ember volt. Az útról.
Lesietett, de megállt az ajtóban, egyik kezével a tokfába kapaszkodva. A férfi teljesen más benyomást keltett: ápolt megjelenés, drága ruhák, magabiztos tartás, frissen borotvált arc.
– Te vagy az? – kérdezte Nóra halkan.
A férfi bólintott.
– Benedek Papp. Régóta kerestelek.
Nóra összefonta a karját.
– Miért?
Benedek közelebb lépett.
– Azért, mert megmentetted az életemet. Balesetet szenvedtem, bevertem a fejem, és elvesztettem az emlékeimet. Elindultam céltalanul. Ha akkor nem állsz meg, egy órán belül meghalok.
Nóra nem szólt közbe. Benedek folytatta.
– Az embereim még azon az éjszakán rám találtak a kórházban. Magánklinikára vittek. Két hét után visszatért a memóriám, és azonnal keresni kezdtelek. Egy nővér adta meg a számodat.
Nóra megborzongott, kabát nélkül hűvös volt az esti levegő.
– Rendben. Megtaláltál. És most?
Benedek elővett egy borítékot.
– Fogadd el.
Nóra meg sem mozdult.
– Nem kell a pénzed. Nem ezért segítettem.
– Nem pénz van benne – mondta Benedek, és határozottabban nyújtotta felé.
Nóra átvette. Kulcsok csörrentek, iratok csúsztak ki. Gyorsan átfutotta őket. Ajándékozási szerződés. Belvárosi cím. Egy háromszobás lakás.
– Ez valami rossz vicc? – suttogta.
– Nem az.
– Te ezt komolyan gondolod?
– Igen. Minden el van intézve. Bejegyezve, aláírva. Csak költözz be.
Nóra összeszorította a borítékot.
– Miért tennél ilyet?
Benedek egyenesen a szemébe nézett, majd lassan megszólalt, mielőtt folytatta volna a gondolatot, amely mindent megváltoztatott.